Csillagok, csillagok, szípën ragyogjatok…*
— Kedves gyerekek, holnap a nagyvárosról, érkezni fog ide, kis falunkba, egy autóbusznyi tanuló, a gimnáziumból, s megnézik a templomunkat — mondta erélyesen Lajos tanár úr, aki mellesleg zenetanár volt. S ezzel a kijelentésével az osztályban eluralkodott a sugdolózás. Ki jobbra, ki balra dőlt ki a padból, s volt, aki kitekerve a nyakát megfordulva, izgatottan mondta a magáét a hátánál lévőnek.
— De van egy jó hírem is. Ami esetlegesen jobb hír, mint az előbbi — folytatta a tanár. — Nekem jó barátom a gyerekekkel érkező tanár, s felajánlotta, hogy két gyerek mehet velük kirándulni. Ugyanis innen mennek tovább a Kárpátokba.
Ez aztán hír volt. Mindenki motyogva mondta a magáét, s azt, hogy miket láttak már eddig is a Kárpátokba nyaranta. S egy-egy kis szempár már az ablak fele fordult, s ki nézve bámulta a Kárpátok bérceit, ami innen az iskola ablakából nagyon jól látszott.
— Ki lenne az, aki szeretne menni? Tudom ti mind-mind sokszor voltatok már ott, s olyan mintha haza mennétek, de esetlegesen megmutathatnátok az idegen diákoknak, hogy milyen látni valók vannak itt fent a hegyen.
A gyerekek elhallgattak, majd kicsit kuncogva megint egyre zajosabbak lettek.
— Én tanár bácsi én mëgyëk ha lëhet — szólalt meg Kanár Attila, az ablak melletti padból, majd folytatta. — S szeretném, ha még velëm gyünne Batika.
A név hallatára mindenki komoly tekintettel fordult a hátsó pad fele, ahol ült egy csendes gyerek. A neve Budai Attila volt, de mindenki csak Batikának hívta, mert így elkerülték a Kanár Attilával való esetleges névbotlásokat.
Batika egy közepes növésű gyerek volt, aki szinte minden nyáron a hegyekben ült. Nagyapjához ment, s ott aztán megtanulta, a vadvilág jó pár csalafintásságát, s ezért is szerette volna Attila, hogy ő menjen még.
— Más? Kérdezte megint a tanár. De nem nagyon akart más menni. Hisz voltak ők eleget már fent a hegyen.
— Jól van, akkor te fogsz menni, Attila és Batika. Holnapra csomagoljatok össze, és reggelre legyetek itt a csomaggal együtt, mert korán itt lesznek. Aztán miután megnézték a templomot, már indultok is tovább. De mielőtt hazaengedlek titeket, énekelünk egyet. Én elkezdem, és ti bekapcsolódtok.
És akkor Lajos tanár úr elkezdte:
— A csitári hëgyek alatt régen lëesëtt a hó.
De már a második sortól az egész osztály énekelte a népdalt.
— Azt hallottam, kisangyalom, véled esëtt el a ló.
Kitörted a kezedet, mivel ölelsz éngemet?
Így hát kedves kisangyalom, nem lëhetëk a tied.
Aztán a dal után még elmondtak egy imát, majd mindenki elindult haza, ki—ki a maga portája fele.
A délután folyamán össze is pakoltak a gyerekek, a szülők segítségével, és kora reggel már ott voltak a templom kert melletti szobornál.
— Alig tudtam aludni. Mindig mikor a hëgyëkbe mëgyëk, akkor csak az jár a fejemben, ahogyan a szél az orcám simogatja, s én ott állok a tetőn, ahogy mëgmarkolom a fellegëket — mondta Attila.
Batika csak hallgatott, nem volt az a bőbeszédű gyerek. Inkább csak figyelt, s alkalmazkodva próbált elvegyülni az élet sűrűjében.
Nyolc után megjött a busz, s rajta pedig egy csapat kamasz. Növésre is nagyobbak voltak a két gyereknél, de korra is. Lányok, fiuk vegyesen. Egy-egy ahogy lelépett a buszról, már a templom háta mögé sietett, hogy elszívjon egy cigarettát anélkül, hogy a tanárjuk meglássa. De volt olyan is, akit az sem zavar, ha látja. Persze volt érdeklődő is közöttük, aki figyelmesen végig hallgatta a helyi lelkész beszédét a templom történetéről, de inkább a hegyeket nézték innen lentről, mit sem törődve a pappal.
— Ki ez a két kis paprika? — szólt távolabbról egy fiú. S a két gyerekre nézett, akik ott álltak a busz mellet, hogy megmutassák nekik a helyüket.
Aztán a csoport kijött a templomból, s visszaültek a buszra. Batika is és Attila is megkapta a helyét, valahol a busz közepe fele kerültek. Aztán integetve az ablakából elbúcsúztak s elindultak a hegyek fele.
Halk motorzúgással, de annál zajosabb lármával ment a busz felfele a szerpentineken. Volt ki zenét hallgatott, volt ki kártyázott, s volt ki mosolyogva nézett a két falusi gyerekre.
— Hé fiúk, kik vagytok? Látom a lábatokról, hogy valami csuhások lehettek.
S ezen aztán pár lány és fiú jót kacagott. Attila lehajtotta a fejét s a bakancsára nézett. Kopott volt, és már itt-ott enyhén kitört. De még mindig meleg, s biztonságosan tartotta a lábát a hegy oldalain. Ezután rá pillantott az őt megszólító fiúra, s a cipőjére. Fehér, szépen csillogó cipő volt rajta. Biztos márkás dolog lehetett, de errefele ahol Attila élt, ennek nem tulajdonítottak olyan nagy dolgot.
Batika csak csendben nézte a hegyeket, s nagyapja jelent meg előtte. Ahogyan nyáron, vagy akár télen is, együtt mentek felfele a hegyen, hiúzra vadászni. Hányszor és hány csapdát állítottak már fel, elrejtve, álcázva, s mindig volt valami új, amit tanult az öregtől. Aztán visszagondolt arra, mikor egy éjszakai vadászaton vett részt, s eltévedt az erdőben. Reszketve lapult a fák alatt, s lassan lépkedve osont, nehogy felzavarjon valami éjszakai fenevadat. De akkor is ott volt a nagyapja, aki megtalálta, s mára már azt is megtanulta tőle, hogy bizony az éjszaka is épp olyan barát a hegyekben, mint a nappal. Csak máshogy kell vele beszélgetni. Szinte mosolygott magában a gyerek, ahogy arra gondolt, miként a hold alatt énekeltek az öregapóval. S dúdolni kezdte magában a nótácskát.
— Csillagok, csillagok, szípën ragyogjatok.
A szëgíny legínynek utat mutassatok.
Mutassatok utat a szëgíny legínynek.
Nem találja házát a szeretőjének.
Udvarom, udvarom, szíp ke…
— Hallod te kis Nahué, szoktatok ti kádban fürödni? — szólt rá Batikára egy szőke lány, miközben az egyik füléből kifele lógott a zenelejátszójának a fülhallgatója. A gyerek nem nézett oda, nem válaszolt, csak bámult kifele az ablakon s a fákba menekítette tekintetét.
— Mi az a Nahué? — kérdezte, egy másik lány, s közben a telefonján matatott.
— Azok amolyan indián szökevények, mint ezek itt ketten. A tarahumarák családjából, ha jól tudom. A jelentése pedig az, hogy gyökér — válaszolt vissza a lány, s nevetni kezdett, majd visszadugta a fülhallgatót a másik fülébe is.
Attila szíve egyre hevesebben vert, s lassan megfogta a mellette ülő Batika kezét. Szorítani kezdte, s pillanatról pillanatra egyre erősebben. Nem akarta, hogy könnye kicsorduljon, inkább csak szorította a kezet, az egyetlen valamit, ami onnan jött ahonnan ő. Elmerengve nézte ő is a fák koronáit miként a szerpentinek fölé hajolnak egyre ritkábban.
Még vagy öt órát utaztak, mire megérkeztek arra a helyre ahol a buszt hagyták. Itt mindenki a hátára vette a csomagját, s gyalog folytatták az útjukat.
— Egy jó órányira van a tábor, ahol aludni fogunk — kiáltott fel a tanár és elindult befele a hegy alatti szorosba. A csoport minden tagja elindult utána, a két gyerek pediglen hátul jött, zárta a sort.
Voltak, akik még soha nem jártak ilyen helyen, s szájtátva bámulták a természet ajándékait. Miként a sziklák között mentek felfele, itt-ott kis patakok jelentek meg, s folytak tovább, majd egy-egy mókus is feltűnt a fák tetején. De olyanok is voltak, kik csak mentek, s nagy hangzavarral beszélgettek, mit sem érdeklődve az őket körülvevő csodáról.
— Kis parasztok, gyertek. Csak hátul, csak hátul, mint a kutya farka? — kiáltott valaki megint a két gyerekre. De ezt is szemrebbenés nélkül tűrték s mentek tovább.
Megérkezve a táborba, a tanár mindenkinek megmutatta, hogy hova húzza a sátrát, s mit tegyen. A lányok a fiúkra várva nézték a még becsomagolt sátrat, míg a fiuk, inkább egymás közt viccelődve, egy-egy cigit elszívva ültek a földön.
Nézték a két „Nahuét”, ahogy pár perc alatt, házat emelnek maguknak. Nem az utolsó modell volt a sátruk, ami minden szelet kibír és csinosan illik bele a környezetbe, hanem inkább egy jó pár túrát megélt sátor volt. De Atillának és Batikának megfelelt. Pillanatok alatt kihengerítették, miután gyorsan összeillesztetek a rudakat, már állt is a sátor. Kicsit még kihúzták a spárgát, hogy esetlegesen az eső jobban leperegjen, s már kész is volt.
— Láttátok ezt, a két gyerek, hogy csinálta — mondta a tanár a csoport többi tagjának. Akik inkább csak a szájukat húzgálták a zöld gyepbe belebújva.
— Fiuk segítsetek a lányoknak, kérlek — szólt a tanár a két gyerekhez, kik szívesen mentek segíteni.
Míg a nagyobb fiuk felhúzták a maguk sátrát, addig Attila és Batika, minden lánynak az-az szám szerint három sátrat állított fel.
— Tanár bácsi — szólt Attila. — Rakhatunk ëgy tüzet ide a sátrunk mellé? — kérdezte. A tanár egy picit tétovázva állt, s félt is egy kicsit nehogy valami baj történjen, de végül, igent mondott.
A két gyerek szó nélkül elindult az erdő fele. Mindegyik tudta mi a dolga, anélkül, hogy szóljanak egymáshoz. Attila száraz fát szedett, s pár fordulás után már jó kis halom gyűlt össze a sátra mellett. Míg Batika pár követ keresett, amivel kialakította a tűzhelyet. Egy olyan helyre épített, ahol még egy nagyobb szikladarab is volt, ami esetlegesen a széltől védte a tüzet. Nehogy egy kis parazsat befújjon a száraz részébe az erdőnek.
Aztán már csak a szikra kellett. Előkapott a zsebéből egy bicskát a gyerek, s a földről felkapott egy szürke kovát, amit már érkezéskor kinézett magának. Kis száraz gallyakkal, meg fűszállal vegyítve életet adott a lángnak.
— Láttátok ezt a két hegylakót? Tüzet raktak. Mi is kellene, rakjunk — szólalt meg egy srác.
— Én most biztos nem megyek az erdőbe. Értetlenkedett egy másik.
A lányok sem szívesen hagyták el a tábort, melyet lassan az este körbe ölelt. És azon kívül, hogy a baglyok huhogása s a bokrokból némi zörej járta át a tábor csendjét, nem történt semmi zavaró.
A két fiú a tűz mellet ült, s a kis vacsorájukat eszegették.
— Batika, tudod é hun vagyunk most, jártál é mán erre? — kérdezte Attila.
— Igën, tudom. Vótam erre mán nagyapával. Itt a medvék ílnek — válaszolt a gyerek, majd felnézett az égre.
— Nízd Ati, ott a Nagymëdve, ezt mindig látom akár a Göncört.
— Tudtam, hogy tudod, én is láttam pár nyomot az ösvínyen erre felé.
— Szërinted űk látták? A többiek — kérdezte újból.
— Szërintem nem, túl zajosak vótak s figyelmetlenëk. Még ëgy hiuz mellëtt is elmëntünk, ami elíg ritka mostanság. Ott vót fëlëtünk ëgy fán.
— De ez a zaj, amit csinálnak nem baj, mer elriaszt mindënt a környíkrül.
— És az éjszaka? Lëhet, hogy jönni fog… lëhet.
— Szólani köllëne a tanárnak — motyogta Attila.
— Lëhet, mer a nyom is elíg friss vót. Itt lëhetnek a közelben valahun.
Attila felállt és odasétált a tanárhoz, aki ott ült szintén egy tűz mellett melyet ő maga rakott. A tűz körül még ott ültek jó páran fiúk, lányok, s csak azok hiányoztak, akik esetleg már a sátorban keresték az erdő romantikáját.
— Tanár bácsi — szólalt meg Attila
— Mondjad fiam — válaszolt neki a tanár.
— Tanár bácsi az ítëlt sënki së hagyja kint. Mindënt bé köll vinni a sátorba. Mer… a közelben van medve.
Eldermedt arccal hallgatták a lányok és szólni sem mertek. Mindenkin látszott egy pillanatra a félelem, de volt, aki csak viccnek vette a „Nahué” gyerek szavát.
— Hallottátok a gyereket! — kiáltott fel a tanár. — Mindenki vigye be az ételt a sátorba. S nem maradjon kint semmi!
— Tanár bácsi, a tüzet is táplálni köllëne, mer attúl fílnek — szólalt meg megint a gyerek.
A tanár kicsit elhúzta a száját, majd nagy levegőt véve megszólalt:
— Fiuk ki marad kint éjszakára, persze felváltva?
Senkinek nem fülöt a foga a dologhoz. Az erdő közepén, a hegy derekán kint ülni… semmi kép nem.
— Majd mi rëndëzzük tanár bácsi — szólt Attila.
— A tanár egy kicsit elgondolkodott, majd úgy döntött, hogy jó lesz így. Persze ő is kint marad velük.
Lassan éjfél lett mire mindenki lefeküdt, Atilla is lefeküdt s Batika maradt kint a tanárral. De az is elszundított a tűz mellett. A gyerek csendesen figyelte a természet hangját. S gondolatai újból az erdőbe vitték. Ott állt nagyapával egy nagy fa alatt megbújva, s a hangokat hallgatta. Azokat a hangokat, miket most is hallgatott.
— Hallod Bati, ez ëgy bagoly… nem bánt, nem is veszélyës. Csak kis rágcsálókat keres.
Aztán tovább hallgatták, ahogy a fű halkan zörren.
— Mindën hangra figyelni köll, a termíszët zenéje ez. S ha jól figyelsz, még a viperát is mëg hallod, elébb mint ű tígëd.
— Igën nagyapa.
Az éjszaka közepe fele ő is bement a sátorba és Attila jött ki helyette. A cseréről a tanár mit sem vett észre. S a tűz mellet annyira mélyen aludt, hogy akár körbe táncolhatták volna az erdő szellemei is.
A reggel hűvösen csípet bele mindenki arcába. A két gyerek már körbe járta a tábort és friss patak vizet hoztak, míg a többiek kikecmeregtek a sátrukból. A tűz nem halt meg, sőt igenis életben volt. S már lobogó víz forrott felette, miben tea készült. Nem is akármilyen tea. Igazi erdélyi tea. Batika tudta, hogy mik azok a növények, miket ki szabad főzni, s egy jó forrásban lévő vízzel elkészítve igazi gyógyital készült belőle. Persze mások nem mertek inni a főzetből, nehogy véletlenül belehaljanak. Inkább iszogatták a felcukrozott esencekkel készített italaikat.
Reggeli után a két fiú elfojtotta a tüzet, s beálltak a sorba ők is.
— Na, gyerekek. Oda fogunk fel menni — mondat a tanár, s felmutatott a felettük álló bércre. Kb. úgy 5 óra kell, míg feljutunk.
— Hány kilométerre van az tanár úr? — kérdezte meg valaki a csoportból.
A tanár elmosolyodva, nézett Attilára és büszkén szólt hozzá:
— Fiam, meséld el ezeknek a srácoknak, hogy a hegyekben, hogy mérik a távolságot.
Attila egy kicsit megszeppent, min Batika mosolyogni kezdett, de aztán megszólalt, és eleget tett a tanár kívánságának.
— A hëgyëkbe nem kilómétërben mírik a távolságot, hanem időben. Mer lëhet, hogy ez az öt óra táv, sokkalta rövidebb lësz, mint az-az ëgy óra mi a busztúl idáig, a táborig tartott, métërbe számolva.
— Ügyes vagy barátom — szólalt meg a tanár újból és ezzel megfordult és elindult előre.
A két gyerek most is hátul baktatott, s zárta a sort. Lassan halattak előre, kidőlt fákon átlépve, gyökereken keresztül, mik mereven lógtak ki a földből, belekapaszkodva tartották a fákat a kemény sziklás talajba.
Aztán két óra gyaloglás után megváltozott a környezet. Eltűntek a fák, s borókák vették át a helyüket.
— Itt szereti nagyon…— suttogta Batika.
— Tudom, itt jól elvannak, mer van hová bújni és süt a nap is…— válaszolt neki Attila.
— De szerencsére ezzel a zajjal, amit csapunk, még a túlsó hëgyódalbúl is lëmënnek…
— Szerencsére…
Aztán a borókák is eltűntek, s már csak kövek s sziklák voltak. Esetleg itt-ott zuzmó rátelepedve a kövekre.
A két fiú továbbra is hátul gyalogolt s hátra-hátra pillantva néztek vissza az alattuk elterülő völgyekre.
— Itt mán nem szeretik… nincs hova bújjanak — mondta most Attila.
— Így van, ide soha nem jönnek fël… de viszont a nap miatt előbújnak a kígyók, a vipërák. Ezëk a sziklák idëálisak a napozásra — válaszolt Batika.
— De ezzel a nagy zajjal, s toporzíkolással nem maradnak kint. Elébb érzíkëlnek mint mi látnánk űket.
— Tudom — motyogta a barát a választ.
Öt óra elteltével felértek a csúcsra. A tanár lépett fel először.
— Micsoda kilátás, nézzetek szét! — kiáltott fel.
A környéken nem volt egyetlen hegy sem magasabban, mint ez. A szél is csak lassan fujt szerencsére, és látni lehetett szinte a fél országot innen.
— Gyerekek micsoda gyönyörű idő, nézzétek az ott Erdély. Igen! — kiáltott fel megint a tanár mintha a világtetején lenne.
Volt kinek már nem nagyon volt ereje nézelődni, inkább csak leült és nagyokat harapva a hegyi levegőbe pihent a kopár hegytetőn. De voltak, akik úgy, mint a tanár gyönyörködve nézték a Kárpátok hatalmas völgyeit, és csúcsait.
Itt már mindenki fényképezett, s boldogan pózolt a kamerának. Hogy otthon megmutassa, hogy hol is járt ő.
— Lassan indulunk, mert lefele is kell menjünk vagy négy órát és nem szeretném ha ránk esteledne! – kiáltott megint a tanár.
A csoport lassan elindult. Az utolsó ki a lábát levette a hegyről az Batika volt. Lassan mentek lefele, mert már a lányok nem nagyon bírták az állandó kézzel és lábbal való kapaszkodást. Meg kellett állni pihenni is gyakran.
Egy jó óra elteltével már visszaértek a borókásba, s a fák is megjelentek itt-ott. Az erdő csendesen ölelte át a csoportot, s a fenyők csak lassan lengették ágaikat a lemenő nap fényében.
A két gyerek csak hátul kullogott lassan, nekik ez olyan volt, mint egy parki séta, hiszen ennél jóval gyorsabban jártak ők. De most alkalmazkodni kellett a csoporthoz.
Egyszer csak két lány kilépett a sorból, s elindult a fák közé. Páran észlelték is ezt, de ők csak legyintettek, mintha azt mondanák, hogy menjetek csak nyugodtan, pisilni kell.
Attila egy kicsit kíváncsian nézett oldalra, de aztán már nem volt mit nézni, mert a lányok eltűntek a fák között. Vagy 10 perc elteltével a tanár pihenőt rendelt el. S megdöbbenve vette észre, hogy ketten hiányoznak.
— Hol vannak a lányok? — kérdezte kicsit megrémülve.
— Wc-re mentek — válaszolt vissza egy másik lány.
— De… de, megmondtam akármi van szóljatok — motyogott idegesen.
— Várunk egy kicsit, hogy érjenek utol — szólt a parancs mindenkinek.
Újbóli tíz percet vártak de semmi nem történt, azon kívül, hogy egyre sötétebb lett a sűrűben.
— Nem igaz, ha valami bajuk esik, engem megölnek a szülők. Azonnal visszamegyünk! Keserűen nézett fel az égre ahol már lassan a nap lemenőben volt.
— Tanárbácsi, én láttam hun mëntek lë — szólt Attila. — Én utánuk mëhetëk Batikával.
— A tanár kicsit töprengve állt, aztán úgy döntött, hogy a csoportot nem hagyhatja magára, ezért bólintott a gyerekeknek.
— Menjetek, de gyorsan gyertek vissza. Parancsolta nekik a tanár, s szemeiben az idegeskedés, arcán pedig a méreg futkosott.
A két fiú gyors léptekkel ment vissza fele. Aztán hamar ott is voltak ahol a lányok letértek. Lekanyarodva bementek a fák közé, s úgy ötven méterre az úttól, meglelték a helyet, ahol lehettek.
Batika nem volt egy nagyvárosi gyerek, de a nagyváros szemetéből nagyon jól tudott következtetni.
— Itt vótak, látod itt eldobtak ëgy papír zsebkëndőt. De nem visszafelé mëntek, hanem… lë akarták rövidíteni az utat, s ódalba kapni a csoportot.
— Arra mëntek… gyere.
Gyors lépetekkel osontak csendesen a fiuk, s pár perc elteltével már látták az eltévedt lányokat.
— Ott vannak… látom űket.
S erre még gyorsabban lépkedtek a száraz avarban.
— Héééé — kiáltott fel Attila.
Mire a lányok ijedten megfordultak, úgy húsz méterre a két gyerektől.
— Hála, hogy itt vagytok, nem tudjuk, hogy hol az út! — kiáltott az egyik lány.
S akkor, egy nagy bokor mögül hatalmas zaj hallatszott. A szürkület elmosódott tüneményében egy hatalmas barna testű alak jelent meg.
— Medve… — szólt halkan Batika. — Nem mozdulj Ati. Csiga vír.
Az állat hirtelen kiugrott a borókaszerű bokorból s egyenesen a lányok fele indult.
Megdermedt arccal állt a két lány, s egy pillanatra mintha az idő és a tér megállt volna ott. Aztán futásnak eredtek.
— Gyárë, ezt nem hagytatjuk! — kiáltott fel Batika, s mintha nem is magukba lettek volna akkor a fiuk. Mintha ott lent volna a nagyapa szelleme is, vagy a vadászösztöne. Ahogy bírtak úgy szaladtak a fák között, a medve után, ami a lányokat vette célba.
Aztán egy kicsit félre kanyarodva irányt változtattak s így nyerve egy kis időt a lányok elé kerültek. Gyorsan utolérték így a csapdába esett lányokat.
— Gyártëk utánam!!! — kiáltott fel Batika.
A lányok rémülten szaladtak a gyerekek után. A medve persze egyre közelebb került. Már hallatszott, ahogyan hörögve, felbőszülve karmaival kitolva közeledik.
Batika ekkor a kabátját lekapta magáról, és hátra dobta.
— Ázzël időt nyerünk, fussunk! – ordított fel újból.
Az állat megállva szagolgatni kezdte a kabátot.
— Erre, erre, ide — s gyorsan lehuppantak egy kihalt patakmeder aljába.
— Ëgy szót së — suttogta Attila.
— Gyártëk lassan — intett Batika és elindult lefele a kiszáradt meder kövein.
Vagy két–három perc telt el, mikor elértek egy patakot, mely gyorsan szaladt lefele a hegyről.
Batika ment elől, utána a két lány, majd hátul Attila.
— Fël këll jussunk az útra, ott vannak a többiek, de valahun még itt a medve — motyogta magában.
— Gyártëk.
Így beleléptek a térdig érő vízbe, s lefele kezdte menni az árral.
— Huu de hideg ez — motyogta az egyik lány, de a halálfélelme sokkalta nagyobb volt a libabőrös testénél.
Úgy ötven métert ereszkedtek, mikor aztán a fiukkal kijöttek a mederből, s elindultak vissza az út fele.
Pár lépés után egy kisebb hasadék állt az útjukba.
— Ezt mëg köll kerülnünk, s akkor már közel az út — motyogta Batika.
A nap fénye már lassan elhagyta a völgyeket, s az éjszakai madarak is előjöttek a búvó helyeikről. Attila elindult a hasadék szélén, hogy lássa járható e a terep, mikor újból valami közeledett.
— Itt a medve — mondta halkan, s megragadta az egyik lány kezét. Egy gyors mozdulattal a hasadék széléhez húzta, majd óvatosan lecsúszott vele a meredek sziklán.
— Gyártëk utánnam, de vigyázzatok mer a mílybe zuhanhattok, s az a biztos halál — suttogta továbbra is halkan.
Abban a pillanatban nem érzett senki fáradságot. Gyors mozdulatokkal ereszkedtek be a hasadékba, s lapultak meg a pereme alatt. Batika érezte, hogy a medve gyorsan közeleg.
— Mit tënné most nagyapa? — kiáltott fel a gyerek a lelke mélyén. S ekkor hirtelen egy csapda jutott az eszébe. Mondjuk ez nem kifejezetten a medve ellen készült, de meg kell próbálnia.
Ott lapultak a szikla perem alatt. Már hallatszott, ahogyan a medve beszívja a levegőt, majd morogva kifújja azt, ahogy szagolgat és keres.
— Attilla, add ide a kabátod… — suttogta a gyerek. A lányok nesztelenül és mozdulatlanul lapultak. Nem sok kellett, hogy sikítsanak, de a gyerekek határozott viselkedése visszatartotta őket.
Attila lassan levette a kabátját, s átadta Batikának.
Hirtelen egy hang mordult fel a fejük felett. Igen a medve tudomásul vette, hogy ott vannak.
— Attila látod a perëm fëlëtt azt a kiálló fődet. És a kezével oda mutatott. Ahogy a perem alá be voltak bújva, tőlük úgy öt méterre egy kis földszerűség lehetett a levegőben ki állva, akár egy természetes erkély.
— Oda köll dobjam a kabátod, ha jól láttam ez a medve, már vagy tíz éves és akkor mëglëhet vagy kétszáz- kétszázötven kila. Oda këll csaljam.
— Ne tëdd, várj. De nem volt kinek beszélni. Batika végig kúszott a perem alatt, megállt a kiálló föld alatt. És akkor teljes erejéből ordítani kezdett.
— Gyárë të állat, gyárë hát ide, ha mersz!!! S a kabátot ki-kilendítette a perem alól. Úgy ordított, ahogy még soha. Bátran, akár egy harcos. Akár nagyapa. Az erdő fái és a hasadék is vízhangzott a gyerek ordításától. Madarak rezzentek meg a fákon, a hegyek menekültek volna a hang elől, ha tudtak volna, de a medve az most még inkább a zsákmányát akarta.
Fel is ordított, vadul morogott vissza, s talpával verni kezdte a földet. A ki-kilendülő kabát után próbált nyúlni, s elkapni azt.
— Gyárë hát!!! — s a gyerek még kijjebb lendítette a kabátot. A medve pedig még jobban kilépett a levegőben álló földre, hogy elkapja a kabátot, s a gyereket. Amikor hirtelen a nagy súly alatt, megroggyant a föld.
Egy roppanás volt. Ahogy leszakadt a párkány a medvével, s irtózatos hanggal zuhant bele a szakadékba. Hatalmasat csattant, ahogy leért, s már nem mozdult. A leomló föld egy része visszalendült a párkány alá, egyenesen Batikának nyomódott.
Nagyot nyelt a gyerek, ahogy érezte a bordái reccsenő hangját, s a fájtamat, ami elborította a testét.
— Ati gyárë huzz fël! — kiáltott fel a fájdalmában. Szemei könnyesek és sárosak voltak, s most már az ereje is elhagyta. A lelke tartotta életbe ott a perembe kapaszkodva, hogy ne zuhanjon a medve után. Az a lélek, ami a vérében öröklődött. A nagyapa lelke.
Attila gyorsan fellépett vissza a hasadék szélére, ahol már nem volt semmi veszély. S gyorsan oda ugrott a kis medvevadász fölé. Megragadta a karjait, s ahogy bírta húzta. Aztán a két lány is megragadta Batikát és így együtt húzták ki a törmelék alól. Attila a hátára vette a fiút, és ahogy bírta úgy vitte felfele az út fele, a két lány segítségével.
— Nahuel, tarts ki — mondta az egyik lány.
Mire az útra kiértek már besötétedett.
Valami hang hallatszott a távolból, mintha őket keresnék. Elindultak a hang irányába, ahol a tanár bácsi és a csoport többi tagja volt.
Innen már egyenesen a táborba siettek, ahol elsősegélyben részesítették Batikát.
— Túl fogod ílni, csak két, vagy három bordád tört el — mondta Attila. Aki a sátorban ült a barátja mellet. S ahogy nézte a gyereket, dúdolni kezdett neki egy kis dalocskát, mit még szeretett Lajos tanár bácsitól tanultak.
Juhászlegíny a határon furulyál, Szőke kislány sétál a nyája után, Szőke kislány fordítsd mëg a nyájamat, Mëgszógálom írte fáradságodat.
Betyárgyárek bujdosik az erdőben,
De nëm tudja mikor ír ki belőlle,
Nyárfalevél derékalja párnája,
Gyöngyharmat a takorózó ruhája.
Ebbe aludt bele a két gyerek, s reggelig meg sem mozdultak.
Másnap hazafele a buszon egyetlen szót sem szóltak. De hozzájuk sem szólt senki. Hogy irigységből, vagy tiszteletből azt nem tudom, de azért valamit érezhetett mindenki odabent a lelke mélyén… hogy a kis „Nahué”, már „Nahuel” volt, ami már azt jelenti, hogy oroszlán. És amit tett, arra nem lenne képes akárki.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.08. @ 17:20 :: Thököly Vajk