Ha az embert Magyarországra jön szabadságra, bármennyire spórol is, legalább egyszer csak elmegy a vendégl?be. Mert hát messze földön híres a halászlé, s a Balaton partján f?zik a legfinomabbat. Ezt a megállapítást ugyan Szeged és a Tisza környékén igencsak vitatják, de Ilonék nem finnyásak, beérik a balatonival.
Alig ülnek le a halászcsárdában, már jön is a pincér, hiszen nincsenek Szeredában. Hozza is az étlapot, de ?k ki se nyitják, közlik vele, hogy ?k az igazi híres-nevezetes halászlevet szeretnék megkóstolni. S valami igazi jó badacsonyi bort. A pincér ajánlja a badacsonyi szürkebarátot, s már menne is, amikor Karcsika nyafogni kezd.
– Én tejszínhabos tésztát kérek!
Ez nem volt benne a tervekben, de hát, ha a feln?ttek boroznak, Karcsikának is venni kell valamit. Áron tehát a pincér után szól, aki megvakarja a fejét.
– Olyannal sajnos nem szolgálhatok, olyanunk, nincs. De nézzék át az étlapot, és…
– De nekem olyan k?! – jelenti ki Karcsika. – Amilyent ott a másik asztalnál ettek!
A pincér arra nézett, amerre Karcsika mutatott, ahol épp a kolléga szedte össze a maradékokat.
– De hát a milánói spagettin nincsen tejszínhab – nézett hitetlenkedve Karcsikára.
– Nem az, kell, hanem tejszínhabos tészta! Sok tejszínhabbal! – közölte Karcsika olyan hangon, hogy a pincér ráérzett, hogy a további ellenkezés igencsak felboríthatja a csárda nyugalmát. Az pedig nem lenne jó reklám… Az ilyen hisztis kölykökkel jobb nem kikezdeni. Ide hamar kell egy B terv.
– Meglátom, mit tehetek – mondta, majd elt?nt a konyha irányába.
Amíg vártak, hogy a pincér kihozza a rendelést, Karcsika elmesélte, hogy a reggel az aprozárban kért murkot, vinetét, árdét, gogosánt, és pityókát, s az eladó arra kérte, hogy beszéljen magyarul.
– Sok itt a bevándorló – kockáztatta meg Áron a magyarázatot. Ám a pincér máris hozta a g?zölg? üstöt, a benne pirosló halászlével. Fölséges illata volt, az biztos.
– Ebben mi van? – mutatott rá Ilon egy kis tégelyre, melyet a pincér a halászleves üst mellé tett, Áron tányérja elé.
– Er?s Pista, ha szeretik. A tejszínhabos tészta érdekében beszéltem a szakáccsal, azt mondta, majd kitalál valamit. Nemsokára hozom azt is.
– Az a Pista nev? valami pont úgy néz ki mintha ?rölt árdé lenne – nézte Áron a tégelyt. – De mi a francé nem tëszik bé az étëlbe, miért k? azt nékünk belé tënni? – morgolódott Áron, majd, mivel nem vette észre, hogy csak egy van bel?le, betelette az egészet a tányérjába. Na meg is tudta minnyá. Az els? kortytól olyan színe lett mint a f?tt ráknak.
– Vizeeeeet! – – hörögte , de csak azért nem toldotta meg valami igazi ízes székely kifejezéssel (melyet itt nem mernék idézni), mert hangja elfogyott. Szerencsére nem volt semmi gyúlékony az asztalon, így nem kellett kihívni a t?zoltókat. Mivel Áronnak volt annyi lélekjelenléte, hogy ne felfele leheljen, így a nádtet? se került veszélybe.
Ilon kétségbeesetten töltögette Áronba a vizet, elcsodálkozva, hiszen férje szerette a csíp?s paprikát. Nagy nehezen Áron magához tért. De akkor már úgy érezte, hogy jobb, ha sürg?sen megszabadul a belei tartalmától.
Amíg odavolt, megjelent a pincér, s egy nagy tál üres f?tt spagettit tett Karcsika elé, s mellé egy tál tejszínhabot.
– Mi ez? – nézett nagyot Karcsika.
– Nem tudta a szakács, hogy miként szokták, így hoztam egy tál tejszínhabot, s egy tál tésztát. Egyék, ahogyan szokták.
– De hol itt a tészta? Ez spagetti!
– Hozhatok kagylótésztát, vagy makarónit is…
– De nëkëm téjszínhabos tészta k?! – nyafogott Karcsika -, mit amilyent ott esznek! – mutatott egy másik asztalra.
– Az nem tészta, az sütemény – nézett lekicsinyl?en a pincér, hogy ezek a székelyföldi parasztok még azt se tudják mi a különbség a tészta és a sütemény között.
Eltorzult arccal jött vissza Áron.
– Mi baj? – kérdezte ijedten Ilon, megfeledkezve arról, hogy jól odamondjon ennek az arrogáns alaknak.
– Kétszer csíp, másodszor még jobban…
Legutóbbi módosítás: 2009.11.18. @ 20:21 :: Vandra Attila
