Még javában a tényleges katonai szolgálatom töltögettem, de már csak fél évem volt hátra. Nem számoltam a centiket, mint ahogy az másutt szokás, mert elkönyveltem magamban, hogy nem is olyan rossz ez a katonásdi. Elvégre koszt–kvártély van, sőt fizetés is, ami nem is annyira rossz, na meg rengeteg nő. A szebbik nem képviselői pedig minden pénzt megértek. Nem nagyon tetszett ez anyámnak, de nem tudott szegény lebeszélni. Nem nagyon hagytam, és meg is mondtam neki, életemnek ezen alakulásába nem nagyon lesz beleszólása. Egyébként sem nagyon volt módja ellenőrizni, mivel pont ezidőtájt operálták a csípőjét és emiatt többet töltött szanatóriumokban, kórházban mint otthon. Na, ez is rajtam csattant, hogy „fiam rám persze nem szánsz egy nyomorult percet, mert fontosabb neked egy kis légyott egy csinos lánnyal, mint anyád a kórházban. Igazad van, de jobb és könnyebb lenne, ha már feleséged lenne”.
– Nekem feleség? És most? – nevettem anyámra. – Jelentkező lenne több is, de egy fél év után el is szökne. Na nem a te rigolyáid miatt meg, hogy veled kéne laknia, hanem én sem vagyok egy főnyeremény. Ha nősülök, akkor csak örök hűséget fogadok, de örök vakságot nem. Meg fogok nézni továbbra is minden jó nőt, és ha lehet, miért ne lépnék félre.
– Így persze, hogy nem találsz magadnak egy nőt, aki hajlandó hozzád menni.
– Közlöm ezt az elején, mert jobb mindent előre tisztázni. Manapság egy válás drága játék mind a két félnek. Nem mintha az esküvő olcsóbb lenne.
Szóval, valóban ilyen is voltam, nem volt gond pár hónapos kapcsolatokat teremtenem. Nem akarok nagyképű lenni, de mindig nekem kellett „gettet” adnom, mert sajnos egy idő után minden hölgyemény forszírozta az esküvőt, amitől nekem akkor még borsódzott a hátam. Különösen azoktól a hölgyektől, akik megismerték leendő „anyósukat” és pillanatok alatt megszerették, ami nem is volt nehéz. Már előre dörgölték a tenyerüket, hogy jaj de jó lesz, hisz az anyósom segít majd ebben–abban sőt, a kedves fiát is pórázon tartani. Volt három esetem, és utána úgy intéztem, hogy lehetőleg anyám kívül essen mindenből, mielőtt még tényleg megnősít.
Ott tartottam, hogy pont az utolsó hivatalos fél évemet kezdtem letölteni. Volt egy „ügyeletes hölgy”, Sosi akivel már majdnem fél éve együtt voltunk. A dolgok odáig fajultak, hogy mivel nem egy bázison szolgáltunk, kulcsot adtam neki a lakásomhoz, hogy ne kelljen még külön bóklászva keresnie, ha megtisztel látogatásaival hétvégenként. Mert én kicsit messzebbről utaztam haza, mint ő. Mire hazaértem volt friss meleg étel, szinte a készre érkeztem haza. Anyám sem szolgált ki így, amikor még egészséges volt.
Történt, hogy valami miatt rám sóztak egy hétvégi szolgálatot, nem tudtam már kibújni alóla. Sosit nem tudtam értesíteni, lesz ami lesz, majd valahogy kimagyarázom. Vasárnap délelőtt már próbáltam volna hívni a bázisán, de ő volt a gyorsabb.
– Mi történt veled? – kezdte a „litániát”. – Gondolom beosztottak szolgáltra, de azért annyit csak megérdemeltem volna, hogy becsengess a bázisomra, hogy na most hétvégén nem érek rá, mert ez és ez van!
– Nem volt már rá időm. Én is az utolsó percben tudtam meg, mert valaki kitolt velem. Különbben is, innét az Isten háta mögül nem olyan könnyű telefonálni, mint neked Beer Seváról. Most már ne csinálj palávert ebből. Majd bepótoljuk.
Sajnos nem volt egy könnyű „eset”, ha rájött a hiszti, ami ilyenkor gyakori volt nála, sokáig nem tudta abbahagyni, hogy úgy tűnjön, ő van nyeregben, és neki van igaza, amit aztán a legközelebbi találkozás alkalmával nyomatékosított is. Végül is megoldotta más, hogy ne kelljen tovább hallgatnom, beszólt a központos, hogy hagyjuk abba, szüksége van a vonalra. A véletlen úgy hozta, hogy vasárnap este el tudtam jönni a bázisról. Sajna nem hosszú időre. Este repülhettem Tel Avivba, és másnap reggel nyolckor vissza a bázisra. De a kimenő, az kimenő, ha még ilyen rövid is. Belátogattam anyámhoz a kórházba és utána idultam haza. Eléggé retkes voltam és első utam a fürdőszobába vezetett. Míg megengedtem a vizet a kádba feltűnt, hogy valaki járt itt, és ez a valaki csak nő lehetett. Egy pár kencefice maradt a tükör alatti üvegpolcon. „Szóval azért voltál ennyire felpaprikázva, mert itt voltál egyedül egész héten. Ó a kis hűséges Sosi, hogy nem ment haza a szüleihez!”
Következő hétvégére már lázasan készültünk mind a ketten. Szerdán közölték velem, hogy sajna csak szombat reggel tudok repülni, és vasárnap délben vissza. Már megint mérgelődtem magamban. Valami oknál fogva megint nem hívtam fel Sosit. Ha ott lesz jó, ha nem úgy is. Az a péntek úgyis csak egy sima este csupán. Szinte semmire nincs idő, csak kis tévé vagy haverok és aztán annyi, mind a kettőnknek aludni kell, hogy a heti fáradalmakat kipihenhessük.
Szombat reggel indultam, és már kilenc után kint állhattam a Tel Aviv–Haifa országúton stoppolni. Szombat lévén gyér volt a forgalom. Csupán csak azok jöttek–mentek, akik a nemzetközi repülőtérre, Lodra igyekeztek, vagy onnan jöttek vissza. Egy ilyen, felvett és egy jódarabon el is vitt. Vagy „fél dél” volt, mire ott állhattam a lakásom ajtajában. Óvatosan csúsztattam be a kulcsot a zárba, teljes csend fogadott. Furcsáltam is, hiszen általában, ha nem aludt, bömbölt a sztereó. Vagy magnó, vagy lemezjátszó, rádió. Most valószínű már mindenki lement a tengerre, elment kirándulni, mert csend volt mindenhol. Elfordítottam a kulcsot és beléptem az előszobába. – Ejha, ez kié lehet? – fedeztem fel egy M16.–ost a falnak támasztva? Sosi nem jár ekkora „harci seprővel”. A lányok, akik nem harci alakulatnál vannak fegyvertelenek, esetleg sima Barektájuk, vagy Browningjuk lapul a táskában. – Ki a fene lehet itt?
Becaplattam minden cuccommal a szalonba, ahonnét a hálószoba is nyílt. Egyértelmű látvány fogadott. Erre mondják azt „in flagranti”.
– Bocsánat a zavarásért, de ha lennétek kedvesek abbahagyni és mielőbb kifáradni a lakásból mivel itt én lennék még a főbérlő.
Sosit nem érte kellemetlenül a megjelenésem, mert arcáról nem ezt olvashattam le. Sőt magára húzva a takarót könyökre támaszkodva nézett velem farkasszemet.
– Uraságod van megsértve? Már másodszor szedett volna rá, hogy itt hagy egyedül, arra sem érdemesítve, hogy felhívjon, hogy sajnos hétvégén más került terítékre. Nézd, én sem vagyok fából, kerestem magamnak szórakozást.
– Sos, ezzel nem is lenne még gond, elvégre nem vagy a feleségem, nem köt minket más, csak az egymás iránti megbecsülés és tisztelet. De részedről se ez, se az nincsen. Mert egy dolog megtörtént, de az én lakásomban, az én ágyamban, az kissé sok. Ha megkértek, hogy akartok egy pásztorórát, azt mondom, egye fene. De így? Hogy kulcsot adtam neked, az nem azt jelentette, hogy bármikor, bárkivel.
A „lövőlegény” eközben megpróbált volna kioldalazni a szalonba, ahol elhajigált ruhadarabjai hevertek szerte széjjel, de én pont az ajtóban álltam, elzárva a ki–be járás lehetőségét. Hogy valahogy megoldja a kellemetlen helyzetet, mit sem zavartatva magát visszabujt az ágyba Sosi mellé. Gondolom azt várta, hogy elkékül a fejem kirángatom onnét, és tettlegessé fajulnak a dolgok. Helyette csak megjegyeztem nyersen.
– Nem akarom nyomatékosítani uraságodnak, hogy ez az én ágyam és az én lakásom. Kint hever egy M16–os betárazva. Ne akarjátok, hogy az egész tárat beleeresszem az ágy lábaiba és kis szombati csendháborítást csináljak..
– Azt jobb, ha nem használod mert az, az én fegyverem.
– Az lehet, de a te fegyvered most ott van a kezedben vagy a Sosiéban. Ha még élesre is van állítva, az nem ad le halálos lövést senkire sem. Van tíz percetek. Én most eltűnök, de mire visszaérek, legyetek felöltözve és indulásra készen.
Kiviharzottam és rájuk csaptam az ajtót. Előzőleg a Sosinak adott kulcsot elvettem és rájuk zártam az ajtót. Gondoltam, azért ilyen könnyen nem engedem el őket. Nem idegesített annyira a dolog csak a sunyiság és, hogy pont az én ágyamban történt az etye–petye. Mire visszamentem, valóban ott álltak menetkészen az ajtóban toporogva.
– Miért zártad ránk az ajtót? Azt gondolod, hogy valamit elvittünk volna innét?
– Ennyire csak nem vagytok pofátlanok, gondolom. Nincs semmi harag részemről, csak én akartalak kidobni titeket. Ami volt, volt, jobb is, hogy így történt. Megspóroltál nekem egy vagyont. Na menjetek, amerre sár nincs és földet rá.
El is felejtettem az esetet nem beszéltem róla senkinek. Egy gondom volt csak. Ahogy tudtam, kicseréltettem a hálószoba ágyat. Anyám, mikor végre hazakerült meg is jegyezte.
– Mi történt a régi ággyal, hova lett?
– Ó semmi, semmi. Kitört az egyik lába és sajnáltam könyvet tenni a helyire. Inkább vettem egy újat. Remélem lesz olyan kényelmes, mint az előző, mert még a matracot is kicseréltettem.
Az, hogy szegény mit gondolt, mit nem, egyszem kedvenc fiáról – mert az esetet nem meséltem el neki sem –, hogy „felszarvaztak” és méghozzá a saját ágyamban, és ezért cseréltem le az ágyat.
