Öltözöm. Költözöm.
Nincs sötét öltönyöm,
megért a szégyen is,
s ha Isten nem ver is,
oda a büszkeség,
oda az épp elég.
Hitem van. Nem nevem.
Lélegzem. Vétkezem.
Százezer kilométer ér,
poklot lohol az erekben a vér,
piros a fal és piros rajt a kép,
s úgy pirosodik a világ beléd,
mint naplemente bársonyán az ég,
mint háztetőn az égetett cserép.
Jaj, világ! Istenem!
Lélegzem! Vétkezem!
De egyszer kitalál
kérdésnek a halál.
Még föl se fogtam – hatvan évet éltem,
de belül szinte mi sem változott,
a régi arcom visszahevenyésztem,
csak az tűnt föl, hogy énhozzám kopott.
Csodatévő istenem,
pusztul, törpül nemzetem,
egyesegyszer, ha lehet,
fújj rá új lélegzetet,
s engedd megteremtenem.
Egy cigarettán lógattam magam,
elfüstölögtem annyi rossz szavam,
bár eregettem bodros karikákat,
de húsba-vérbe bújt vigasztalan
hiányaimtól lettem nyugtalan,
mint verme alján keringő vadállat.
Ki lógat értem sárga szalmaszálat?
A nap kerek volt. Fényekkel teli,
piros felhőjű a keleti égbolt.
No! – Szép jó reggelt! – köszöntem neki,
s ő hunyorogva vigyorogta – Rég volt!
Édes tiszteletlenség,
számozhatatlan szentség,
lesznek-é, kik világom
a bűnökből kimentsék?
Hegyes ceruzám tompára gyötörtem,
a bal fotelem ölében ülök,
gyerekkoromban jegenyéket öltem,
most hallgatok és dallá pöndülök.
