A kukoricán kicsiket tekertem,
nagy csöndet éltem, nem mozgott a nyelvem,
s a kosárban a piros csövek lesték,
hogy morzsolódnak zsomporba az esték,
ott szorongott a térd közé szorítva,
meg-megeresztve, combhoz igazítva,
csak lestem, mi ad biztatást a kéznek,
egy sima csutka elég volt segédnek,
a bal kéz óvón engedte előre,
a jobb kéz forgón zúzta pőre tőre,
később a körmös, tenyért simuló fém,
jól áttekerve lágy ronggyal a végén,
ha tenni kell, hát tenni így volt könnyebb,
s átduruzsoltuk szavakká a csöndet,
az idő ment, a magok meg csak gyűltek,
a lámpafény csak mozgó kezet tűrt meg,
a fölvett ritmus nem hagyott magunkra,
jó ütemessé könnyebbült a munka,
és mint akik a sparhelt tűzét fútták,
úgy sodródtak a kosárba a csutkák,
és sose tudtam, mikor szakadt vége,
de emlékszem a dunyha melegére.
