Először szarvból volt, majd pléhedényből,
egy csúcsból állt, meg tátott szájú résből,
volt, amikor a derekat követve
az íves ritmus ütemeit lengte,
volt, amikor mint lányajkon a szép dal
kinyújtózott az egyenes derékkal,
és azt is tudta – másra úgyse tellett –
hogy hűvös öble csöppnyi vízre kellett,
hát őrizte is a fenőkő dölyfét,
úgy vigyázta, mint kenguru a kölykét,
és azt is tudta, ha megáll a gazda,
majd pillanatra lágyan megragadja,
és oldalát szelíden markolászva
az oltalmazott követ kihalássza.
Picit pihent, de leszaladt az égből
egy büszke hang a kaszarezdülésből,
a szusszanásból meg kivette végképp
a gazda meg a penge közt a békét,
ám azt is tudta, hogy majd hazatérve
már senki nem fog imádkozni érte,
de szögre téve megmaradt az álma,
a zöld rét és a sárga búzatábla.
