A pirosba öltözött fák lombját dühödten rázta a szél, mintha bosszút akarna állni, hogy díszbe öltöztek az ő jóváhagyása nélkül. Az aszfalton eszeveszetten kavarogtak a lehullott levelek. A temető kapuja előtt tömörültünk kisebb sötétruhás tömeggé. Az elébb szálltunk le a városi buszról, s egymás közt beszélgetve, mint az együvé tartozó emberek, a kapu melletti virágárus körül megtorpantunk.
— Rózsát vegyetek! — szólt Anni anyu valahonnan hátulról. — Tudjátok életében is, hogy azt szerette. A pirosat…
Tíz éve minden halottak napján a család összegyűlt és közösen emlékeztek meg Tamás bácsiról, a család kiemelkedő egyéniségéről, aki megalapozta az utána jövő nemzedékek sorsát. Úgy anyagilag, mint lelkikben is. Sikeres ügyvédi pályát futott be. Nem sztár ügyvéd volt, hanem a kisemberek, az átlag polgárok védelmezője. Vaslogikával felépített védőbeszédei hírnevet szereztek neki a szakmai berkeken kívül a város lakosai körében is. Ez a hírnév ránk, a családtagokra is kisugárzott. Mindannyian a város köztiszteletként nyilvántartott polgárai lettünk. Ügyvédek, orvosok, tisztes ipart folytatók. Az irodalom, a művészetek szeretetét is belénk oltotta, bár tudta, ez nem jár anyagi haszonnal.
Hét gyermeke közül egy leány és egy fiú élt még ma is, nekünk, unokáknak számunk húsz. Egyedül csak a lánya — aki maga is meglett korú — lakott a városban. A többiek ki erre, ki arra. Ilyenkor ellenben szép számmal összegyűltünk.
Ősi szokás szerint fenyőágakkal fedtük a sírt, s elhelyeztük az emlékezet virágait, majd meggyújtottuk a gyertyákat. Mindenki magába merülten emlékezett. Az idősebb rokonok halk szóval megható történeteket meséltek a mára már legendává vált Tamás apáról, s mi fiatalabbak ámulva hallgattuk.
Anni anyu, mivel a városban élt, természetesnek tartotta, hogy a temetői megemlékezés után nála gyűljünk össze. Tágas, nagy háza volt, jól elfért benne akár harminc vendég is, és nem volt ritka az alkalom, mikor ennyin gyűltünk egybe. Születés-, vagy névnap, eljegyzés, ballagás – minden jó alkalomnak kínálkozott a családi találkozókra. Ha semmi különös ok nem adódott, úgy is összejöttünk Pünkösd táján úgynevezett családi-napra. Voltak, akik messzebbről, vagy külföldről jöttek, ők kényelmes ágyat kaptak, s másnap bőséges reggelit. Ha az idő megengedte, az udvaron lehetett bográcsgulyást készíteni, aminek mindig olyan sikere volt, hogy évek múlva is beszéd tárgyát lépezte.
A mai alkalommal a távolabb lakók kicsi idő múlva búcsúztak.
— Búcsúzunk, Anni anyu! — szóltak a távozók, köszönve a vendéglátást. — Indul az autóbuszunk.
— Isten áldjon! Ne csak jövő ilyenkor gyertek, máskor is szívesen látlak!
— Ha sikerül, eljövünk! — ígérték.
Mikor az utolsó eltávozó után is becsukódott a kapu, Anni anyu az itt maradó három gyermekével és velünk, a két unokaöccsével leült az ebédlőben az asztalhoz. Itt maradtak a fiai: Tamás (Kicsitamás), Péter, a leánya Honey, és mi, az unokaöccsök: Gyuri, és jómagam.
Mi fiúk mind iparosok vagyunk — Kicsitamás asztalos, saját műhellyel, Péter építkezési vállalkozó, Gyuri a kereskedelemben dolgozik, bár még nincs saját üzlete, de tervbe vettük együtt egy közös autóalkatrész-üzlet megnyitását. Nekem ez szakmámba vág, mert Gépészeti Szaklíceumot végeztem.
— Na, meséljetek! — indította Anni anyu a beszélgetést
— Nálunk minden rendben van! — mondta Péter és Kicsitamás egyszerre, kórusban, s közben Honeyra tekintettek.
Honey volt a három testvér közül a legfiatalabb, de ő került el legtávolabbra a családtól.
Nem csak földrajzilag. Korán férjhez ment, alig a gimnázium elvégzése után, és Írországba költözött, Limerick városába, a Shannon folyó partjára. Férje gyógyszerész és saját gyógyszertárat működtet. A Honey nevet ő adta a feleségének, mivel a Hajnalkát nem tudta kimondani. Anyagilag úgynevezett konszolidált viszonyok közzé kerültek. Férje mellett részt vett a patika munkájában, miután elvégezte ott kint a Gyógyszerészeti Főiskolát, s így szakasszisztens lehetett.
— Na, mi van? Mit akartok? — fortyogott. — Nálunk is minden rendben van. Na, jó lenulláztuk magunkat. Sokba került a koccanás után John kocsijának a javítása. És ráadásul belementünk a ház felújításába is. Minden tartalékunkat felemésztette. A repülőjegyet már kölcsönből vettem. De azért köszönjük, jól vagyunk.
— Mondd tovább!
— Hát, igen! Anyósom, aki tíz éve özvegy, súlyos cukorbeteg, és érszűkület miatt amputálták a jobb lábát. Elhelyeztük egy otthonban. Egy exkluzív otthonban. Úgy működik, mint egy klub. De a beugró és tagsági díj elég jelentős összeget tesz ki. Hirtelen jött ez a dolog. A repülőjegyeket már kifizettem. Éppen a bankba indultam kölcsönt felvenni, ami nagyon nem jó dolog mifelénk, hogy az otthont fizessem ki. És akkor, mint egy égi csoda, jött a postás.
— És, és?
— Anyu jól tudja! Mondd inkább te.
— Ti fiúk kaptatok nagyapátok hagyatékából, meg tőlem, amikor kellett, lakásra, kocsira, vagy bármire. Csak egyet szóltatok és kaptatok. Titeket, többieket is úgy segítettem, ahogy tudtam — fordult felém és Gyuri felé. — Hajnalka nem volt itt a közelben, ő nem kapott, de nem is kért soha. Inkább adott, küldött.
— Tudjuk jól, anyu!
— Az utóbbi időben nyugtalan voltam, és úgy éreztem, Hajnalkával szemben adós vagyok. Eladtam azt a régi szalongarnitúrát, amit Czifra néni őrzött a nagyszobájában. Nem használta senki. Ott állt évtizedek óta, mióta Tamás apa házát eladtuk. Jó árat kaptam érte a bútorkereskedőtől. Eredeti biedermeier, a nagyapám kapta nászajándékba. A pénz felét betettem a bankba, másikat pedig átutaltattam Hajnalkának.
— Ezt az értesítést hozta a postás?
— Így van, és most nincs semmi adóságom. Köszönöm nagyapa! — mondta Hajnalka és fátyolos szemmel nézett ránk.
Gyorsan egy papír-zsebkendőt nyújtottam felé…
Legutóbbi módosítás: 2009.12.05. @ 11:43 :: dr Bige Szabolcs-
