Kint tombol a hőség, Nanur kegyetlen lehelete leperzselte a növényeket, kiszárította a kutakat, patakokat. Ha nem építetett volna Isteni Uram csatornákat, hogy a Barkan vizét a városba vezessék, nyomorultul mind elpusztulunk. Itt azonban a Gyógyítás Házának kőfalai közt maradt egy kevés hűvösség. Egy külön helyiségben feküdtem, még nem tudtam önállóan közlekedni, törött lábam nem bírta meg a testsúlyomat.
Különös lény az ember. Életem a tanulás, a tanítás és gyógyítás szolgálatában állt. Semmi jel nem mutatta, hogy e dolgok rendje megváltozhat. Még az sem, hogy Isteni Urunk nyolc hajóval elvitorlázott egy nem nagyon távoli királyságba, látogatóba. Szövetséget akart létrehozni egy csak általa ismert veszély elhárítására. A dolgok akkor fordultak a visszájára, mikor hírül hozták messziről jött hajósok, hogy hajóink elhagyták Gin-dir kikötőjét, de orrukat nem a hazai vizek felé fordították. Ezután felgyorsultak az események.
Először csak a szomszédos törzsek, városok szegték meg a évtizedes egyezményeket. Bitami, Belizu és Anaim álnok kedveskedéssel, barátságuk bizonygatásával elterelték a figyelmünket a készülődésükről. Még ként is küldött, egész hajórakományit Menemi (a második), és sót Belizu királya. Gyanút keltőek voltak a suhancok támadása alatt elhangzott szavak: „nem sokáig parancsolgatsz majd, ha áthajózunk, és a mi urunk ül az isteni úr trónjára.”
Senki sem merészelt azonban messzemenő következtetést levonni néhány részeg fiatalkorú hőzöngéséből. A következő gyanújel már ennél többet mondott: az Aban birodalomból származó vas eszközök, fegyverek a hegyi vad törzseknél. A foglyul ejtett törzsfőnök — több napot vett igénybe az utána való hajsza — bevallotta, valóban az abanok adták a vasat, a fegyvereket nekik, csak azt tűzték ki feltételül, hogy vadászat helyett inkább ellenünk indított támadásban, harcban használják.
Inimma engedélyt kért a Tanácstól, hogy minden egészséges férfiembert hadba szólítson. A Tengeristen Temploma előtt gyűltek össze. Az emberek megérezték, hogy nem babra megy a játék, hogy valami nagyon komoly dologról lehet szó, mert minden épkézláb férfi ott tolongott Guru temploma előtt. Toborzó asztalokat állítottak fel, és lajstromba vették a jelentkezőket. Az idősebbeket és túl fiatalokat eltanácsolták. Maradt így is elegendő harcra kész férfiember.
Hiába intette Talil, az Isteni Úr első szolgája mérsékletre az embereket, szavai elvesztek a harci lázban égő tömeg zsivajában. Senki nem tudta biztosan, miért kell hadba szállni, csupán annyit, hogy a hegyek között élők, és a volt szövetségesek fenyegetése több mint a szokásos irigység. Avana gazdagsága mindig is vágyat keltett a szomszédos városokban, népekben, hogy rátegyék a kezüket a város kincseire. Ezt az állandó fenyegetettséget, most felváltotta a jogosnak hitt bosszú érzése. Ha rajtuk állt volna, azonnal hajóra szállnak és lerohanják a legközelebbi várost.
Hamarosan rájöttek azonban, hogy nincsenek harci tapasztalataik, nem értenek a fegyverfogáshoz, képtelenek a fegyelmezett cselekvésre. A Fegyverek Házának vezetői is gyorsan erre a következtetésre jutottak, és kiképző csoportokat neveztek ki a régi tapasztalt harcosokból, és parancsnokaikból. Rövidesen a városon kívül, a tengerparton lázas gyakorlatozás kezdődött. A tapasztalatlanság első eredményei a Gyógyítás Házának munkáját megsokszorozták, és ez okozta az én balesetemet is. Magam is részt kívántam venni a harci felkészülésből, de már az első napon lezuhantam a lépcsőről, mikor a gyakorlótérre igyekeztem. Lehet, Habamu akarta így, hogy maradjak meg szavak fegyvereinél, és bízzam a hadakozást a nálam rátermettebbekre.
A védekezésnek szánt mozgósítás átcsapott fékezhetetlen indulatokba, mikor kiszivárogtak a hegyi törzsek támadásai. Kiözönlöttek a városból nem hallgatva a józanabbak szavaira. Akinek volt fegyvere, azt ragadta meg, s akinek nem volt, azt, ami a keze ügyébe akadt: ásót, kapát, dorongot. Fegyelmezetlenül, de lelkesen és felbőszülve lepték el a Barkan hegység lejtőit, völgyeit.
A lendület addig tartott, amíg az erejük. Egyre csendesebben haladtak hegynek fel, később már csak a szuszogásuk, fújtatásuk hallatszott. A legkitartóbbak elérték a gerincet, de ott csak a mi katonáink táborait találták.
— Hol vannak azok a Nanur fattyai? Azok a hegyi gazfickók? — kérdezték a harcosokat.
A válasz kiábrándító volt.
— Kétnapi járóföldre senki sincs az itteni völgyekben. De ha van elegendő ennivalótok, menjetek tovább. Vizet szerencsére bőven találtok.
Tanácstalanul néztek egymásra, akik idáig feljutottak, s mintegy vezényszóra megfordultak és visszakullogtak Avana falai közzé.
— Na, ezek is kitartó üldözők! — gúnyolódtak a katonák. Ők jól tudták, mit jelent a hegyekben menetelni, bokrokat, bozótot tördelni, meredekre kapaszkodni, s közben figyelni minden kis neszre, hangra, mozgásra.
Másnap csend volt a városban, még a gyakorlótéren is alig mozgott néhány elszántabb alak. Egy-két nap múlva a város utcáin fiatalok csoportja vonult végig, a háborút éltetve. A rendfenntartók szétzavarták őket, egy-egy pofon is elcsattant, de a feszültség ottmaradt a levegőben. Az emberek egyébről sem pusmogtak, hogy hamarosan támadást indítunk az esküszegő szomszédok ellen. Csak azt nem tudták eldönteni egymás között, hogy melyik város lesz az. A legtöbben úgy vélték, a támadás első célja Bitami kellene, legyen, mert ha azt legyőzzük, a többiek meghunyászkodnak, és harc nélkül megadják magukat.
A Tanács közben elrendelte a városfal javítását, megerősítését, a kikötő bejáratához újabb védőláncok kifeszítését, a hajók felszerelését hajító eszközökkel és állandó katonai szolgálatot minden fontosabb pontján a városnak. A fegyverkovácsokat is szorgalmazták minél több vasfegyver készítésére, a takácsokat erős bőrpajzsok és vérték gyártására. A kötélverőknél is nagy lett a sürgés-forgás. A hajóknak sok jó minőségű kötelekre lesz szükségük. Pezsgett az élet mindenütt.
Ott ültem a Tanács nagytermében, törött lábam már meggyógyult, de még kissé bicegve jártam, előttem egy karosszékben párnák között Inimma. Hordszékkel hozták a fegyverek Házából, annyira eltorzult a kövérségtől, hogy nem tudott az utcán végigmenni. Ma már nehéz róla elképzelni, hogy valaha csupa izom, csupa in ember volt, aki fáradhatatlan a harcban, a nélkülözésben, aki a legjobb parancsnok, aki katonákat képzett valaha is a harcra Avana városában. Mellette ült Talil, az Isteni Úr első szolgája, Ordsu, az íjászok parancsnoka, Tarkumi, a kincstárnok, és az öregek a Tanácsból. Még Gamatu is itt volt, a Gyógyítás Házának első embere, tanítómesterem.
Nem volt titok előttem, hogy ez a tanácskozás Avana sorsát hivatott eldönteni, és ebben nekem is részem lesz. Nem tévedtem.
— Numap uram beszédéből sokat megtudtunk — kezdte a beszédet Inimma. — Hasznos dolgokat mondott el nekünk, miután visszajött a szomszéd városokból. Megbüntettük a hitszegő vad törzseket, hogy tanulják meg, nem lehet Avana szolgáit, még ha csak favágók is büntetlenül megtámadni. És megtámadtuk őket, hogy vigyék el hírünket a többi népekhez, tudják meg, nem vagyunk gyávák, és nem hagyjuk megtorlás nélkül a hitszegést.
— Azt is tőled tudjuk, Numap uram — tette hozzá Ordsu tőle szokatlan bőbeszédűséggel —, hogy miként vélekednek Bitami lakosai rólunk, és hogy a zsákmányolt fegyverek között szépszámmal találhatók Aban birodalom vashegyű nyilai, dárdái.
— Nem kétséges előttünk ma már, ki áll az esküszegések mögött — szólt halkan Talil, és inas, barázdált arcát eltorzította az aggodalom.
Nem tudtam, végül hová akarnak kilyukadni. Gamatu is csak enyhén ingatta a fejét, amikor segélykérően ránéztem. Minden szem reám szegeződött, és én kihúztam magam, jelezve, hogy bízzanak rám bármilyen terhet, vállalom.
Talil, az isteni Úr első szolgája szól hozzám továbbra is az ő halk hangján.
— Meg akartam akadályozni a harcot, a vérengzést, teljesítve Isteni Uram óhaját, melyet indulása előtt a Tanács előtt kifejezett. Tudjuk, hosszú útra indult, nem csak a hajósok híresztelése szerint, hanem maga is kijelentette előttünk. Új föld felfedezése útjának célja, s ki tudja, mikor térhet vissza hozzánk. Avana sorsát a Tanácsra bízta, s reám. Az események folyásának nem tudok gátat vetni. Tudjátok jól, ellenetekben is megtenném, ha lehetne.
Egyetértően bólogattak a többiek. Csak én ámultam el szavain, mint aki előtt hirtelen feltisztul a köd, és kibontakozik a napsütötte táj.
— A következő lépés megtétele rád vár, Numap uram! — fordult felém.
Nem szóltam, vártam, folytassa.
— Követségbe mész a nauni néphez, Demgal táborába. Nem, mint kereskedő, vagy ilyesmi, hanem a szövetségünkre hivatkozva segítséget kérsz. Megmondod a királynak, de ezt le is írtam agyagtáblára, és Ordsu botra véste a nauni nép által ismert jelekkel. Kíséretet is kapsz. Azt a két embert, akik veled voltak Bitami királyánál.
Beleszédültem a feladatba. Válaszra nyitottam a számat, de csak értelmetlen dadogásra jutott erőm. Inimma intésére megfordultam és elhagytam a tanácskozás színhelyét. Az ajtó előtt álló két őr kihúzta magát tisztelete jeléül, s ebből megértettem, hogy már ők is követnek tekintenek. Honnan tudják? Hallgatóztak, vagy van valamilyen különös képességük, és megérzik, kit hogyan kell köszönteniük? Az épület előtt pedig vártak rám a csendes emberek, s egyetlen szó nélkül csatlakoztak hozzám. Kábán tudomásul vettem, de én sem szólaltam meg. Így érkeztünk a szállásomra. Behívtam őket, mert képesek lettek volna az ajtó előtt várni reggelig. Itthon nem volt szükség, egyelőre a védelmükre, de jó, hogy a közelemben tartózkodtak — nem kell így keresnünk egymást induláskor.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: dr Bige Szabolcs-
