A kikötő feletti sziklán az őrszem állandóan a tengert figyelte, hogy idejében riassza a várost, ha vitorlák tűnnek fel a távolban. Legtöbbször két-három hajóból álló kereskedő karavánok tértek be hozzánk, vagy vihar elől menedéket kereső halászok. Valójában azt figyelte, mikor tér haza Isteni Urunk nyolc hajója. S ahogy az idő telt, mind kevesebb reménnyel voltunk, hogy újra láthatjuk. Már négyszer égette kopárrá Nanur haragja a földet, már négyszer virágzott ki a hegyoldal a tavaszi esők és lágy szelek simogatásától, már négyszer söpörtek végig Esra dühödt viharai a parton, s a sötétre váló tengeren, mikor a figyelő izgatottan rohant Guru papjaihoz.
— Vitorlák, vitorlák! — kiabálta. — Ötöt számoltam, de lehet több is, mert e viharos tenger hullámain rosszul láttam őket.
Aki csak tehette a kikötőhöz rohant. Valóban ott bukdácsoltak a hullámok hátán a hajók.
— Egy, kettő, három — számolgattam a vitorlákat, de mindegyre a hullámok eltakarták őket, és belezavarodtam a számolásba.
Bizony, amikor kissé közelebb kerültek, láttuk, valóban csak öt hajó közeledik. Reménykedtünk, hogy hátha később még feltűnik az elmaradt három. De nem volt több gálya a vízen. Szumurri vezette a maradék hajókat, és ahogy partra ugrott első szava az volt
— Isteni Urunk hol van?
Szomorú napok következtek ránk. Nem tudtuk mi történt a többiekkel. Hol bolyonganak a tenger hátán? Partot értek valahol? Belevesztek a háborgó vizekbe? Eddig is tele voltunk aggodalommal, de most közel jártunk a kétségbeeséshez. Szerettük Isteni Urunkat, ragaszkodtunk hozzá. Nap, mint nap tapasztaltuk mennyire felettünk áll bölcsességben, tudásban, megértésben, megbocsátásban. Azt mondta, egy másik Gámáról jött a csillagokon túlról, s ezt el is hittük, hiszen saját szemünkkel láttuk az égi halat beúszni a kikötőnkbe és később felszállni az égbe a hozzá hasonló varázserejű emberrel. Nélküle nem lennénk ilyen gazdagok, nem élhetnénk ilyen jómódban. Mi lesz velünk ezek után? Mostanáig a Tanács sikerrel megbirkózott a gondokkal, nehézségekkel, abban a reményben cselekedve, hogy mindenről számot kell majd adniuk, ha visszatér. Most, hogy ez a fékezőerő elveszett, lesz vajon elég mérséklet és bölcsesség Avana főembereiben, hogy megakadályozzák a széthullást, lezüllést? Lesz elég határozottság bennük, ha az Aban birodalom újra támadást kísérel meg bosszú lihegve? Az elmúlt években sikerült megőrizni a békét, és a szomszédos városok szövetségét. De kérdés, ezek után is így lesz-e?
Az én életem is békésen telt a keleti városok legyőzése után. Ez idő alatt történt, hogy családot alapítottam, megnősültem. Feleséget Bitami városából hoztam magamnak. A harcok csitultával néhányan Gamatu tanítványai közül, a Gyógyítás Házának szolgái, akik elkísértük a harcba indulókat, partra szálltunk, hogy szedjük össze a sebesülteket, és segítsünk rajtuk, ahogy lehet. Ahogy egy földön fekvő harcos fölé hajoltam a sebeit vizsgálva, az egyik sikátorból egy visítozó fiatal nő rohant ki, s egyenesen a karjaimba futott. Utána egy lovas nauni harcos érkezett, de megtorpant, ahogy meglátta a nőt a karjaim között, akit védően átkaroltam.
— Az enyém! — kiáltottam harsányan, hogy a közelben ügyködő társaim felkapták a fejüket.
A katona mérgesen horkantott egyet, s tovább száguldott másik zsákmányt keresve. A háborúk egyik íratlan szabálya, mely hivatott a csata utáni verekedéseket megakadályozni, kimondja, hogy ha már a kezében van a zsákmány egy katonának, azt tőle elvenni nem lehet. Bölcs szabály!
— Fuss haza! — szóltam a lánynak.
— Maradok! — válaszolta határozottan.
— Elmúlt a veszély, mehetsz! — biztattam. — Vagy kísérjelek el?
— Mondtam, maradok! — makacskodott. — Kimondtad hangosan, a többiek is hallották, hogy a tied vagyok.
Hallgattam.
— Így volt, emberek? — fordult a közelemben tevékenykedő gyógyítók felé.
Bizonytalan hümmögés volt a válasz.
Így aztán Ustre — ez volt a neve — velem maradt, s amíg Bitami falai közt tartózkodtunk, el nem mozdult mellőlem, és a sebesültek körüli dolgokban ügyesen segített. Megitatta őket, vagy csöndes szóval nyugtatta, ha a szükség úgy hozta. Néha még a kötözéseknél is segélykezet nyújtott. Midőn haza indultunk velem jött. Avanába érkezvén elvittem Erua papjai elé, akik illatos olajjal megkenték a homlokunkat és kijelentették, mostantól házasok vagyunk, és felelősséggel tartozunk mindenben egymás iránt.
Most ez a nyugodt élet szertefoszlott, és átadta helyét a bizonytalanságnak, a jövőt illető aggodalomnak. Az idő azonban nagy gyógyító. Az emberek, ha nem is feledkeztek meg a gondokról, az élet újra berázódott a rendes kerékvágásba. Az őrséget megkétszerezték, gyors gályák járőröztek a kikötő előtt, és a partok mentén. Úgy látszott, hogy a város kedélyei megnyugodtak, a Tanács vigyázott a rendre, és látványosan biztosítva a védelmet lecsillapította az aggodalmaskodókat.
Guru újra átvette jótékony uralmát a tenger felett, véget vetve Nanur, a gonosz hatalmának, és megindult a hajóforgalom. Messze földről érkezett kereskedők és a tenger más vándorai tértek be kikötőnkbe. A jó vásár reményén kívül a kíváncsiság is sarkalta őket. A megerősített kikötő látványa, a talpig felfegyverzett őrök, a cirkáló hadigályák ámulattal töltötték el az idegen a hajósokat. Az eddig békés Avana képe megváltozott.
Ezek a hajósok hozták a hírt, ami újból felborzolta a már-már megnyugodott kedélyeket. A hírhozó hajóskapitányt a Tanács elé kísérték.
— Beszélj! — szólt Talil, az Isteni Úr első szolgája.
— Dis kikötőjében rakodtunk friss árut a hajónkra — kezdte a kapitány. — Ott mesélte az ivóban egy helybeli hajós, hogy királyotok, akit Isteni Úrnak neveztek Dis királyánál vendégeskedik. De mindezt kajánul vigyorogva mondta, ami nyilvánvalóvá tette számomra, hogy igazából fogoly a királyotok.
— Hazudsz, Nanur fattya!
— Csak azt mondom, uram, amit hallottam.
— Más is hallotta?
— A társaim.
— Maradj Habamu templomában, ameddig a társaidat is meghallgatjuk!
A többi meghallgatott hajós is csak ugyan ezt mondta. Arról is beszéltek, a palotát nem hagyhatja el, hogy tíz társa is vele van és egy nő. A hír ezen utolsó részét gyanakodva fogadtuk, és nem értettük. Az Isteni Úr sohasem mutatott érdeklődést még Erua papnői iránt sem. A hírhozókat megajándékozva szélnek eresztették, és mint azt előre megéreztem, újból útnak indították szegény Numap uramat, azaz engem, a gyógyítás Házának méltatlan szolgáját.
Úgy terveztük, hogy a Nagy Folyó torkolatvidékén tanyázó törzseket keresem fel, értékes fák és a gyógyításhoz szükséges növények beszerzése céljából. Az öböllel szemben északi irányban fekszenek a tenger közepén Dis szigetei. A beszerző körút alkalmával érintésük nem keltene gyanút. Ott pedig remélték, pontos híreket szerezhetek jó urunkról, társairól és a titokzatos nőről.
Minden az elképzelés szerint indult. Elkészült a gálya, és egy tízfőnyi legénységgel tengerre szálltunk hárman — velem jöttek a már ismert kísérőim is. Jó széllel két nap alatt elértük a torkolatot. Az erdőlakók az üveggyöngyökért cserébe szívesen hoztak mindenféle növényt, bogyót, fakérget, gyökeret, amit csak kértünk — festéknek valót, fűszert, gyógyszert, illatadó füveket. Teleraktuk velük a bárkát, és kisiklottunk a nyílt tengerre északnak fordítva hajónk orrát. Délutánra eltűnt a part vonala mögöttünk, és előttünk csak Guru végtelen birodalma terült el ameddig a szem ellátott. Tudtam, hogy így lesz, de mégis félelem szorította össze a szívemet, olyan elveszettnek éreztem magam az ég és víz között. A tapasztaltabb tengerjárók megmosolyogták rémületemet, és barátságosan biztosítottak, hogy ez semmi, lehet ennél rosszabb is, ha kitör a vihar.
Éjszakára sem álltunk meg, hanem óvatosan a csillagokhoz igazodva haladtunk tovább. Hajnalban, alig szállt fel a reggeli pára, gyorsabb haladásra ösztökéltük gályánkat. A szél még mindig kedvezőnek mutatkozott, s az evezők is segítettek a gyorsabb haladásban. Kár volt azonban sietni!
Jobb felől felkelt a nap, elűzve a maradék ködöt is a tengerről. Ekkor vettük észre a szigetek irányából közeledő hajót. Nem akartunk találkozni vele, ezért irányt változtattunk, de ők is észrevettek, mert felénk indultak, és úgy látszik, nálunk gyorsabb járatú hajóval rendelkeztek, mert egyre közeledtek. Ahogy fogyott közöttünk a távolság, megismertük, hogy Disbeliek, s tisztában voltunk avval is, hogy a találkozás elkerülhetetlen, és számunkra kellemetlen lesz, ezért szembefordultunk vele, gondolván jobb mielőbb túl lenni rajta, és azért is, hogy ne menekülésközben érjenek utol. Támadás esetén így mi is támadással válaszolhatunk, s a harc kimenetel előre nem látható. Akár miénk is lehet a győzelem.
Mintha elbizonytalanodott volna a másik hajó, mikor észrevette, hogy szembefordultunk vele. Megállt és helyben lavírozott. Mi pedig közeledtünk felé, és már-már úgy nézett ki, mintha mi lennénk az üldözök, a támadók. Végül elhatározták magukat és teljes lendülettel nekünk rontottak. A kormányos bravúros mozdulattal kitért a várható ütközés elől. A támadó hajó elszáguldott mellettünk, s jó időbe telt, mire lefékezett és visszafordult. Mi szintén orral fordultunk felé, és újra elkerültük az ütközést. Támadóink közben azt kiabálták:
— Takarodjatok a vizeinkről!
Jól értettük minden szavukat, hiszen a szigetek lakói éppen úgy a tenger fiai, mint Avana lakói, csak külön országban, külön városban élnek és más az életmódjuk. Amíg Avana a békés kereskedelem és kézművesség városa, addig Dis tengeri kalózkodást folytat, s ebből származik gazdagsága.
Egy darabig még tartott ez a fogócska, de aztán a másik hajó változtatott a támadás módján. Lassan evezve közelítettek és a hajónk palánkjába csáklyát akasztottak, hogy így maguk mellé húzzanak. Közelharcra került sor. Harcosaink igyekeztek megakadályozni, hogy a kalózok átjussanak a mi bárkánkra. Úgy látszott, győz a túlerő, hogy nem sikerül a támadókat visszaszorítani, hiába küzdöttek harcosaink derekasan. Csendes embereim is bőven kivették részüket a küzdelemből. Puszta kézzel, fergeteges sebességgel dobálták át a palánkon a hullámok közzé a betolakodókat.
A kapitányunk talpraesett megoldása fordította meg a csata kimenetelét. Felragadott egy marék szurokba mártott nyílvesszőt, a még pislákoló fáklyánál meggyújtotta, majd magához hívott egy íjászt, akinek nem kellett semmit megmagyarázni, szó nélkül megértette, mi a dolga. Hamarosan lángra lobbant az ellenséges bárka vitorlája, s más gyúlékony dolog is a fedélzeten. A kalózok abbahagyták a harcot, és ordítozva oltani kezdték a lángokat. Hogy Lubaltu, a történetíró szavaival éljek, úgy futkostak, mint a bogarak. Eközben mi eltávolodtunk tőlük, és csendes embereim éppen az utolsó martalócot készültek a tengerbe dobni, de rájuk kiáltottam:
— Kell nekem ez az ember!
Megértették, és szorosan fogva odahozták elém.
— Kötözzétek az árbochoz! — parancsoltam. — És azt is, amelyik ott kapaszkodik a palánkon.
Tudtam, ezek az emberek többet elmondanak majd Dis királyáról és az ott őrzött honfitársainkról, mint bármilyen szószátyár kikötői népség, csak jól kell őket kérdezni (!).
A szél felerősödött és hajónk szaporán szelve a hullámokat gyorsan közeledett a hazai partok felé. Útközben nem beszélgettem a foglyokkal, hagytam őket az árboc tövében. Inni kaptak, nehogy bajuk essék, de más törődésben nem volt részük. Jobb, ha bizonytalanságban vannak sorsukat illetően, majd bőbeszédűbbek lesznek tőle, ha eljön a kérdések ideje.
El is jött hamarosan. Talil — még jóformán meg sem érkeztünk —, hívatott. Magamat rendbe szedni, tisztálkodni sem hagyott időt, pedig tudhatta, hogy fáradt, törődött és éhes vagyok. A teremben, ahol rám várt, étel, ital fogadott, s miközben utunkat elbeszéltem, derekasan nekiláttam a falatoknak, és a boros kupát sem hanyagoltam el.
Miután mindent elmondtam, ami velünk történt, odahozatta a foglyul ejtett Disbeli hajósokat. Megtudtunk tőlük sok mindent, sok biztatás nem kellett nekik, hogy megoldódjon a nyelvük. Megtudtuk, Isteni Urunk ott él a király palotájában, ott vannak társaik, hogy a kapitány, aki elfogta őket gazdag jutalomban részesült, és valóban ott van egy fiatal nő is velük. De hogy ő ki, azt nem tudták a hajósok, csupán annyit, hogy hajótöröttként került hozzájuk. Elmondták még, nincsenek tömlöcbe zárva, méltóan bánnak velük, de a palotát nem hagyhatják el, és a palotaőrök parancsot kaptak rá, hogy bárkit ledöfjenek, aki elhagyná a palotát, legyen az bárki is.
Nem volt idő a töprengésre, Laskili vállalta, hogy kiszabadítja Dis királyának fogságából Isteni Urunkat és honfitársainkat…
(Az agyagtábla többi része olvashatatlanná vált a beszivárgó nedvesség miatt.)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: dr Bige Szabolcs-
