Lopva az órámra pillantottam, bár e nélkül is tökéletesen tisztában voltam vele, hogy még legalább egy óra van hátra alkonyatig. Lemondó sóhajjal vettem tudomásul, hogy egyre több idegesítően emberi tulajdonságom van. Gyűlölöm a várakozást, türelmetlen típus voltam már gyerekként is… és hát ez a mostani. Ha csak rágondoltam elfogott a vágy, hogy lerohanjak az emeletről, beüljek a kocsiba, és hozzá hajtsak. Szerettem volna végre átölelni… Elég! Dühösen meredtem a tükörképemre. Nem gondolhatok folyton rá! Nem érhetek hozzá, nem lehet közöttünk semmiféle kapcsolat. Bár ezzel a felismeréssel kissé már elkéstem, hisz éppen arra várok, hogy besétáljon az ajtón, és velem vacsorázzon. Minden erőfeszítésem ellenére mégiscsak csapdába csaltam. Ide jön. Megkísérti a végzetét. – Uram?! – hirtelen zökkentett ki Forester hangja. – Igen? – feleltem, de közben már zajtalan léptekkel indultam a földszint irányába. Ahogy leértem a lépcsőn rögtön megláttam az idős férfi hajlott alakját, amint a telefont szorongatja. – Uram, Duvalieu kisasszony keresi telefonon! – nézett rám kissé riadtan, ahogy hirtelen mellette teremtem. Még mindig nem szokott hozzá ehhez a helyzethez, pedig az elmúlt ötven évben lett volna rá ideje. Csúfondáros vigyorral vettem át tőle a kagylót, miközben az öreg a fejét csóválva elcsoszogott a konyha irányába. Hiába, eljárt felette az idő, hamarosan meg kell találnom azt az embert, aki majd helyettesíteni tudja. Egy sóhajjal elhessegettem a gondolatot és a fülemhez emeltem a kagylót, bár így is tökéletesen hallottam a vonal másik végén a halk lélegzetvételeket. – Igen? – szóltam. – Damian? Aimeé vagyok – elcsukott a hangja, ettől gyorsabban kezdett verni a szívem – van egy kis probléma… – Mi a baj, Aimeé? – sürgettem, miközben az agyam újabb és újabb rémképeket vetített elém. – Lerobbant a kocsim… Először azt hittem rosszul hallottam. Lerobbant a kocsija? Hirtelen minden gondolat összekuszálódott a fejemben. A hirtelen beállt csendet csak a szuszogása törte meg. – Damian? – Öhm… igen… ne haragudjon – a kitörni készülő nevetés kaparta a torkomat, de elfojtottam, nem akartam megbántani. – Elküldöm önért Forestert! Hallgatott, ekkor hirtelen támadt felismerés öntött el: talán csak kifogást keres, hogy ne kelljen velem vacsoráznia. A csalódottság futótűzként hálózta be az agyamat, elegyedve némi kétes megkönnyebbüléssel, hogy mégiscsak feléledt benne a félelem. A gondolatok és érzések őrült tempóban kavarogtak bennem, szinte meg sem hallottam az elhaló sóhajt. – Azt reméltem, esetleg eljönne értem – motyogta –, teljesen kiment a fejemből, hogy… – Nem! – hallottam, ahogy ijedten visszatartotta a levegőt kirohanásom hallatán. – Nem, ne haragudjon, nem akartam megijeszteni! Természetesen örömmel önért megyek! – De ha gondot jelent, akkor foghatok egy taxit! – szabadkozott az édes hang. – Ott leszek nyolckor, rendben? – Rendben. Várni fogom és köszönöm! Viszlát. – Viszlát. A vonal másik végén halk kattanás jelezte, hogy letette a telefont. Teljesen bambán bámultam magam elé, még mindig a kagylót szorongatva. Egy kocsiban vele? Ő akarja? Az út Saint-Tropezból közel egy óra… egy óra egy kocsiban azzal a nővel, aki a világon mindennél jobban vonz. Egy örökkévalóságnak tűnő óra, ami alatt bármi megtörténhet. Betegesen vágytam az együtt töltött időre, ugyanakkor rettegtem saját elfojtott vágyaimtól, amik már hetek óta kínoztak. Ébren is látomások gyötörtek, olyan valóságosak, hogy olykor ordítanom kellett csak előzhessem a buja képeket a fejemből. Aimeé, ahogy a szél meglebbenti a haját, és közben hívogatón mosolyog rám… Aimeé, ahogy elterül az ágyamon, combjairól lecsúszik a takaró… Roppanás térített magamhoz, dermedten meredtem a markomban szorongatott telefonkagyló maradványaira, némi por és drótdarabok… csontok… vér… akár… – Forester! – az üvöltésbe beleremegtek a falak. Dühös voltam, szemeim előtt vörös karikák ugráltak és szívem szerint millió apró darabra zúztam volna a berendezést. – Uram? – az öreg reszkető hangja visszarántott a valóságba. – Jól van? – Elmegyek, körülbelül kilenc körül visszaérek a vendégemmel. Addigra legyen kész minden. – Hol terítsek, uram? Az ebédlőben, vagy a teraszon? – A tetőn. Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen. Megértette? – Igen, uram. Már az ajtóban toporogtam, mikor egy gyors elhatározással az ésszerűség utolsó morzsáit is elsöpörtem az estére nézve. – És ha kész van Forester, akkor mára kimenőt kap! Mindegy mit csinál, de ne legyen a házban! – De, uram! – kezdte. – Esetleg a kisasszonynak szüksége lehet rám… – A kisasszonynak rajtam kívül senkire nem lesz szüksége ma este. Menjen el, és ne kerüljön elő holnapig! Értettem, uram! Kellemes estét! – Köszönöm. Hátra sem nézve bizonyára döbbent szolgámra, kiviharzottam a házból, a kocsim a megszokott helyen parkolt, nem vesződtem ajtónyitással, beugrottam az ülésre és indítottam. A motor felpörgött és a Jaguár őrült tempóban kivágódott az úttestre. Örültem, hogy a nap lebukóban volt, alkonyat után a szerpentinek ezen a környéken életveszélyesek, úgyhogy alig volt forgalom ebben a napszakban. Tövig nyomtam a gázpedált, éreztem, ahogy az autó megugrik, mint valami megbokrosodott ló. A szél az arcomba vágott, összekócolva a hajamat csak reméltem, hogy kusza gondolataimat ezzel szemben kisimítja. Röpke tíz perc után rá kellett jönnöm, hogy csak egyre mélyebbre sodródom a kételyek között. Itt volt ez a lány. Gyönyörű, fiatal, okos. Telve élettel és valami elmebeteg vágy úgy húzott hozzá, hogy kevés híján feladtam mindent, amit addig felépítettem. Veszélyes lány. Minden szempontból. Túl kívánatos, túl okos. Be kell látni, a tűzzel játszom, így is, úgy is. Már késő visszatáncolni. Már mindenhez késő. Talán már rég rájött a titkomra, de ha mégsem, akkor hamarosan rájön. Akkor úgyis vége lesz ennek az egésznek, és döntenem kell. Futni hagyom, vagy megölöm. Persze van még egy harmadik esély is, de arra gondolni sem akartam. Egyszer már megpróbáltam, csúnyán megfizettem minden egyes reménykedő percért. Még egyszer nem követhetem el ugyanazt a hibát. Amióta csak megpillantottam a téren, a gondolataim egyfolytában Aimeé körül forogtak. Nem volt nappal és nem volt éjjel. Minden egybefolyt. Soha nem tapasztalt érzések kerítettek a hatalmukba, összezúzva az önuralmamat. Ahogy a Jaguár falta a kilométereket egyre inkább biztos voltam abban, hogy őrültség, amit teszek, mégsem tudtam abbahagyni. Olyan ez az egész, mint a drog. Függővé tesz, elbolondít, egyre többet és többet akarsz, holott tudod, hogy amit teszel, az egyenlő az öngyilkossággal. Öngyilkosság. A gondolatra keserűen felnevettem. Ugyan már. Ha ilyen könnyen menne, akkor már évtizedekkel ezelőtt véget vetettem volna ennek az egésznek. Ez a lány elvette a maradék eszemet is. Éreztem, hogy van benne valami. Valami titokzatosság. A makacssága lenyűgözött nap, nap után, ahogy megpróbálta elérni, hogy a közelembe férkőzhessen. Vajon mikor keltettem fel ennyire a kíváncsiságát? Azt gondoltam csak én vagyok megszállott, egészen addig a pillanatig, amíg hirtelen elvesztettem az irányítást a dolgok felett, már nem én voltam, hanem mi. Oda-vissza vonzalom. Ha távol tudom magam tartani tőle, akkor most nem tartanánk itt. Nem hajtana hozzá a féktelen vágyam és ő nem nyomozna azután, hogy ki is vagyok én… Egyre szorosabban markoltam a kormányt, lábam tövig nyomta a gázpedált. Már láttam Saint-Tropez fényeit a sziklákon túl. Gyönyörű kisváros. Akár egy ékszerdoboz és ott van valahol ő. A gyöngy, aki csak arra vár, hogy elraboljam innen… Tekintetem a sebesség mérő mellett az órára siklott. Az izgalom és a döbbenet elegye öntött el, a közel egy órás utat röpke huszonöt perc alatt tettem meg. Igaz, lassabb tempóban is maximum háromnegyed óra szokott lenni, persze visszafelé már nem száguldozhatok így. Tekintettel kell lennem Aimeére. Ahogy elértem a várost egyre jobban eluralkodott rajtam valami pánikkal vegyes várakozás, volt még időm nyolcig és nem tudtam, mivel is üthetném el. Legszívesebben már az ajtajában állnék, de ez biztos megriasztaná. Lelassítottam, nem hiányozna, ha most valami túlbuzgó rendőr megállítana. Hirtelen megpillantottam egy ékszerboltot, ami ilyen kései órán is nyitva volt még, a mögöttem lévő csikorogva fékezett, ahogy félrerántottam a kormányt, hogy leparkolhassak. Egy intéssel elnézést kértem, majd kipattantam a kocsiból. Magamra erőszakolt nyugalommal léptem be a bolt ajtaján, odabent szolid félhomály fogadott és egy középkorú nő. Jöttömre felkapta a fejét, majd rögtön el is vörösödött. Tudtam, hogy mit váltok ki a nőkből. Láttam az arcukon, éreztem az illatukon, a pulzusszámuk megugrott, elpirultak, ahogy ez a nő is. Finoman megköszörültem a torkomat, hogy észhez térítsem. – Oh… hm… igen… üdvözlöm, miben segíthetek? – kérdezte, miközben még jobban elvörösödött. Ajkai elnyíltak és minden egyes mozdulatára forró illatfelhő áradt belőle keveredve a vére és a parfümje illatával. Hormonok… – Jó estét, ékszert szeretnék vásárolni a barátnőmnek… – kezdtem és rögtön el is akadtam. Mégis milyen ékszert vehetnék egy nőnek, aki szinte alig ismerek? – … vagyis inkább valami kis meglepetést. Szóval semmi riasztóan komolyat. – Esetleg egy gyűrűt? – Nem… nem… semmiképp! – a nő arcán átsuhant a megkönnyebbülés, láthatóan kihúzta magát, tekintete csillogott. Szuper! Még egy nősténymacska… – Akkor mire gondolt, uram? – Esetleg tartanak gyöngyöt? – Gyöngysort? Hát hogyne… – Nem. Én egy darab gyöngyre gondoltam. Egy tökéletes gyöngyszemre. – Hm… – láttam, hogy a kérés megdöbbentette, de rögtön előtört belőle a kereskedő –, hát nem szoktunk ilyesmit, de a műhelyben bizonyára találok Önnek megfelelő darabot. Ha lenne kedves várni egy kicsit… – felelte és gyorsan belépett a bolt hátsó részébe. Teltek a percek, én pedig azon gondolkodtam, vajon mégis mit csinálok. Mit fog szólni Aimeé, ha odaadom neki az ajándékot? Mi van, ha visszautasítja? Vagy megharagszik? – Itt is vagyok. – az eladónő sugárzó arccal lépett ki a függöny mögül. – Ez a boltunk legszebb gyöngye. Kitette elém a pultra a bársonnyal bélelt tálcát, amin egy szem opálos ragyogású, rózsaszín árnyalatú igazgyöngy hevert, csodálatos volt. Tökéletes és hatalmas. Abban a pillanatban Aimeé gyönyörű arcát láttam magam előtt. Olyan volt ez a rózsaszín gyöngy, mint amikor ő elpirul… – Tökéletes. Megveszem. – Átnyújtottam a hitelkártyám. – Kérem, van itt valahol egy virágárus? – Persze, ha itt kimegy és elindul a város szíve felé, akkor kétsaroknyira talál egyet. Éjjel nappal nyitva vannak. – Köszönöm. – Átvettem a kis bársonyzacskót és valósággal kirontottam a boltból, köszönés nélkül. Nehezen viseltem a nő átható feszültségét. Hátra sem kellett néznem, hogy tudjam, döbbent arccal mered utánam. Még tíz perc. Beültem a kocsiba és elindultam megkeresni a nő által említett virágboltot. Nem sokáig kellett keresgélnem, az utca hirtelen élesen elkanyarodott és a sarkon ott állt a kis bódé, tömve virággal, messziről érezni lehetett a tömény virágillatot. Ahogy megálltam, hirtelen egy kép villant az agyamba, ahogy Aimeé ajtót nyit nekem… egy pillanat, egy villanás és az illat. Jázmin. Jázmin illata van, keveredve egy kis narancsvirággal. Hetek óta nem tudtam megfogalmazni magamban, mihez is hasonlít bódítóan édes illata. Mosolyogva lépkedtem a bódéhoz, miközben szememmel a legszebb virágot kerestem, de egyik sem volt annyira gyönyörű, mint az a lány a villanásban. Szórakozottan kiemeltem egy mélyvörös rózsaszálat az egyik vázából. Még alig nyílt ki, pont megfelelő lesz. Még öt perc. Ahogy lassan araszolva elindultam a megélénkült esti forgalomban egyre fojtogatóbb izgalom fogott el. Féltem. Most kellene megfordulni és eltűnni, összecsomagolni és elmenni innét valami távoli helyre, ahol senki sem találhat rám. Senki. Legfőképpen ez a konok, makacs, kíváncsi lány nem. Milyen könnyű lenne, és mégis képtelen vagyok rá. Méterről méterre közelebb kerülök hozzá, és egyre jobban vágyom rá. Hirtelen a szél felém sodort egy illatfoszlányt. Ahogy mélyen beszippantottam éreztem, hogy a fejem zsongani kezd, és a torkom kapar a szomjúságtól. Jázmin és narancsvirág. Felpillantottam a házra, amely előtt leállítottam a motort. Az erkélyajtó nyitva volt, a tenger felől érkező szél lobogtatta függönyöket. Ott volt. Éreztem. Szinte láttam, ahogy elindul a lépcső felé. Számoltam a perceket. Egy… kettő… három… amikor kinyílt az ajtó úgy éreztem, mintha maga a pokol nyílt volna meg alattam. Elöntött valami tűzforró, kábító vágyakozás. Ott állt előttem, gyönyörűen, izgatóan. Tekintetem nem tudott betelni a látványával. Egy halvány rózsaszín koktélruhát viselt, amely az egyik vállát és combját szinte teljesen szabadon hagyta, míg a másik oldalt a csípőjétől a bokájáig lágyan omlott le. Egy aprócska pántos szandált viselt, ami kiemelte karcsú lábait. Hosszú, sötétbarna haja egészen a derekáig lágyan hullámzott. Gyönyörű volt, maga a megtestesült érzékiség. Lassan a vágy helyét átvette a pánik érzése. Ezzel a lánnyal töltöm majd az estét. Kettesben. Az önuralmam minden cseppjére szükségem lesz, hogy megőrizzem mindkettőnk épségét. Magamban szitkozódva indultam el feléje, miközben igyekeztem magam lehűteni. A zöld szemek ijedten fúródtak az enyémbe, szinte azonnal lehiggadtam. Megpróbáltam rájönni milyen érzelmek váltakoznak az arcán. Ijedtség. Félelem. Szégyen… szégyen? Egy pillanat törtrésze alatt rájöttem, hogy valószínűleg a bennem kavargó érzelmek kiültek az arcomra, amitől Aimeé megriadt. Igyekeztem hát egy elbűvölő mosolyt villantani felé. Ha már a pokolba hívtak keringőre, legalább élvezzük ki. – Madmoisell Duvalieu! – a hangom rekedtebb volt, mint amire számítottam, a torkom még mindig lángolt és valósággal szédültem az édes illattól, ami áradt belőle. – Damian… én… – elhallgatott és lesütötte a szemét. Talán meggondolta magát? A csalódottság, amit ettől a gondolattól éreztem meglepett. Örülnöm kellene. Fél. Mégsem akar velem lenni. Ez jó. Neki mindenképpen, én pedig már rég nem számítok. – Aimeé, ha úgy döntött, hogy mégsem akarja velem tölteni az estét, akkor megértem… – kezdtem, de ekkor a kezemben lévő virágra mutatott. – Azt nekem hozta? – Hm? Oh. Igen. Remélem, nem haragszik meg érte. – Szeretem a rózsát és ez igazán gyönyörű. Köszönöm. – Önnél nem szebb, ezt garantálhatom – halvány mosoly játszott az ajkán és felém nyújtotta a kezét, önkéntelenül megfogtam, magamhoz húztam, hogy megcsókoljam. Egy pillanatra mégis megtorpantam, majd amennyire óvatosan csak tudtam hozzáérintettem a szám finom bőréhez. Amikor elengedtem látszott rajta, hogy meglepődött, ugyanakkor vágyakozó tekintettel nézett rám. – Indulhatunk? – kérdezte. – Igen. A hintó előállt, hölgyem! – a poén erőltetett volt és meglehetősen ízléstelen, de kétségbeesetten igyekeztem összekaparni magam, mielőtt mindenki szeme láttára az ölembe kapom, és a világvégére rohanok vele, hogy aztán örökké a rabszolgája legyek.
Legutóbbi módosítás: 2009.12.29. @ 17:57 :: Fecske Panna
