Gazsi Anna : A káposzta szíve

Szeretem a pillangókat, még akkor is, ha káposztalepkének hívják.*

 

 

 

A mai munkám. Le kell szednem a káposztát, mielőtt elromlik az idő. Most kicsit többet ültettem, mert savanyítani szeretnék. Imádjuk a töltött káposztát és savanyúságnak is nagyon finom. Jó kis munka, szeretem.  

    Minden fej káposztát ismerek magocska kora óta, hisz palántának is én neveltem. Tudatosan nem permetezünk… így ugyan sokkal több vele a munka és nem lesznek világszép káposztafejek, de semmi olyat nem kap, ami nem az égből jön. Persze szedéskor is több a hulladék, de sebaj… vannak nyuszik, nem vész kárba.

    Minden évbe elhatározom, hogy legalább a kukacoktól megvédem őket. Többnyire lemaradok a dologról, de az idén résen voltam, Megjelentek a hófehér káposztalepkék. Azt már tapasztalatból tudom, hogy a második-harmadik nap környékén vannak a legtöbben. Nosza, fogom a kisszékemet, alkonyatkor kiülök a káposztaföld közepére védekezni. Majd jól agyoncsapom, elzavarom őket, ne az én káposztámba akarjanak petéket rakni.

A délután csodálatos szélcsend van, a levegő áttetsző, szinte narancssárga a lemenő nap sugaraitól. Levél sem rezzen, és akkor megérkeznek. Nem tudom, honnan azt sem, hányan vannak. Csak azt látom, hogy sok-sok hófehér, ünneplő ruhába öltözött pici pillangó csodálatos táncot jár. Táncot a káposztáknak, akik csillogó, hihetetlenül zöld levelükkel kitárulkozva, szinte hívogatóan nyújtózkodnak a lepkék felé.

    Én csak ölük, mozdulatlan, még levegőt is alig veszek. Hihetetlen a látvány… és egyszercsak részese leszek  az egész szertartásnak. A táncosok leszállnak rám – pihenni. Mindenhová, a kezemre, a hajamra, az ölembe. Nem tudom mennyi idő telik el így, de a végén megtöröm a varázst, felállok. Persze nem bántom őket. Hogy is tehetném?

    Nos, ez az emlék jut eszembe, amikor el kezdem szedegetni a káposztáimat. Naná, hogy kukacos. Vagdoshatom, faraghatom őket. Egyre több levél jut a nyusziknak. Sebaj, megérte. Nem lettek valami óriásiak, de ami marad, az szép, egészséges, talán hálából, de a kukacok nem faltak fel mindent.

    Már majdnem végzek, amikor megpillantom! Talán ő volt a legnagyobb az összes közül. Nem vettem észre, mert szinte belesimul az elszáradt őszi levelek, bennmaradt gazok közé. És borzasztóan néz ki. Csupa ránc, fonnyadt levél, tiszta lyuk, mintha minden kártevő őt látogatta volna egész életében. Mintha az összes vihar és jégeső csak őt bántotta, a szél csak őt tépte volna. Mindegy, kidobom, nem maradhat. Megfogom… és valami azt súgja, próbáljam meg tisztítani. Hátha jó még valamire. No, jó — gondolom —, ne maradj ki te sem.

    Egyenként kezdem leszedni sebes, sérült leveleit. Ahogy közeledelem a belseje felé és fogynak a levelek, feltárja előttem az egész életét. Mint egy ősöreg, mogorva, zárkózott ember, akihez szeretettel közeledsz. Látom a forró nyarat, látom a küzdelmet viharral, jégesővel, a levelek mutatják. Látom a kukacok eddig rejtett járatait, most megmutatja. Amikor elfogy a sok csúnya, sebes levél, feltárul előttem szinte jutalomként, harmatosan, egyetlen zöld színhez hasonlítható zölden — a káposzta szíve. Elfér a tenyeremben, és én nem bánom, hogy kibontottam.

    Csodaszép. Állok, és tanácstalan vagyok. Mit tegyek? Tegyem a savanyítóba, hogy a finomnál finomabbá tegye az izét?  Vagy tegyem a maradék káposzták közé, az illatos szalmaágyra, hogy ott segítsen a többinek átvészelni a telet?

 

    Nem tudom. Vágjam kétfelé? Tegyem ide is, oda is? Hiszen csak egy öklömnyi káposzta!? 

 

                                            V a g y   e g y   s z í v ?

Legutóbbi módosítás: 2009.12.08. @ 11:16 :: Gazsi Anna
Szerző Gazsi Anna 32 Írás
60 éves múltam. Egy pici tanyán élek egy gyönyörű erdő közepén. Boldog vagyok,mert akit és amit szeretek az itt van velem.A természet az befogadott,emberrel csak akkor találkozom ha én szeretném. De néha fel sétálok a magam teremtette kis világom legmagasabb tornyába és tágra nyílt szemmel csodálkozom rá, a körülöttem lévő világra.