Másnap reggel. Bár le tudnám írni azt a hangulatot, ami étkezések alkalmával fogadott bennünket akkor, és utána sok-sok éven keresztül. Azt a titokzatos félhomályt, ami körülölelt mindent és mindenkit, az örökmécses fényét Krisztus lábainál, a halk zizzenéseket… ahogy finoman csörren a kanál… és az ima, amit minden étkezés előtt elsuttogtak.
Tudtuk, hogy a kastély környéke szép lehet, de amikor kiléptünk reggeli után a teraszra az elénk táruló látványtól elállt a lélegzetünk.
Május vége volt, tombolt a tavasz, de itt a Zengő alján valóságos orgiát rendezett. Soha nem látott virágok és bokrok a reggeli harmattól csillogva, huncutul kandikáltak ki a hatalmas, évszázados fenyők alól. Távolabb megcsillant egy pici tó vize, partján száz éves fűzfa bólogatott. A pataknak, ami táplálta, akkor még csak a hangját hallottuk.
Igen. A hangok. Ahogy a friss reggeli szellő táncolt a bokrok között simogatóan, néha-néha pajkosan megtépkedve a leveleket. Az óriási fenyők előtt térdet hajtott, huncutul tudatva… majd jön a nagy testvér a szél, fenyőt simogatni az ő dolga.
Csak álltunk szótlanul. Nem indultunk sétálni. Mária néni még este elmondta, jön majd Német atya. Ő itt a lelkipásztor, felkészít bennünket az esküvőre, amit – mint kiderült – az anyósommal szerveztek meg. Kétszáz kilométer távolságból, levélben. Nem is csodálkoztunk.
Pedig pár nappal ezelőtt a mi esküvőnk igazi szenzáció volt. A legelső KISZ esküvő városunkban. Mindent ők szerveztek, sorfal fehér szegfűvel, szertartást, utána a pezsgős fogadást, újságírók, fényképészek. Rengeteg ajándék, de a legnagyobbat a várostól kaptuk. Azonnal befizethettünk egy KISZ lakásra… pedig még a várakozási listán sem voltunk rajta. Óriási dolog volt ez akkoriban.
Két külön világ. Az elsőben éltünk, dolgoztunk, mert adva volt, amit pedig most ismertünk meg, elvarázsolt bennünket… tudtuk szeretni fogjuk egy életen át. Hogy most lesz még egy esküvőnk? Templomban, pap előtt? Na és? Majd jól nem mondjuk el senkinek.
Megérkezett Német atya, és mi megismerkedtünk egy újabb csodálatos emberrel. Soha azelőtt nem találkoztunk senkivel, akiből ennyi természetes szeretet, türelem és nyugalom áradt volna mindenre és mindenkire, ami a közelébe került. Ő volt a kastély lelkipásztora és dolga volt még az arborétum gondozása. Először láttam ilyen végtelen gyengédséggel közeledni valakit, a legkisebb fűszál felé is. Mert egész délelőtt vele voltunk, segítettünk a kertben, követtük minden hová és ő közben mesélt. A környék legendáiról, a bibliáról, a hitről. És kérdezett. Rólunk, az életünkről. Közben megmutatta a fenyő-bölcsődét. Igen, mert magról nevelte ezeket a gyönyörűségeket. Aztán az óvodát, iskolát. Láttuk a kamaszokat, fiatalokat, és néhány komoly felnőttet, hisz sok-sok éve szolgálta már a kertet. Ez volt a felkészítés az esküvőre. Mert minden más titokban zajlott. Míg mi a kertben voltunk. Láttunk ugyan néha egy-egy sejtelmesen mosolygó arcocskát felbukkanni, vagy távolabb amint karjukban virággal csendben elsuhannak, de mikor beléptünk az ebédlőbe, elállt a szavunk. Ott már ünneplőbe volt minden és mindenki. Miattunk. Hogy a nekem szánt ruhát honnan varázsolták, soha nem árulták el. Fehér volt, nagyon egyszerű és csak egy egészen picit lötyögött rajtam. Hosszú sötétbarna hajamat félig feltűzték és egy szál, bársonyos liliommal koronázták. Igen, mert hárman röpködtek körülöttem, a nagynéném kipirulva, csillogó szemmel dirigált. Akkor és ott ő volt a Mamám.
A szertartásra, az estebédre és az órákig tartó meghitt halk beszélgetésre, ami következett mindketten úgy gondolunk vissza a mai napig, mintha álmodtuk volna.
És ez az álom hosszú évekig tartott. Mert ettől a naptól fogva minden évben tavasszal és ősszel visszamentünk. Persze közben is jöttek-mentek a levelek, tudtunk mindent, azokról, akik elmentek, az újakról, akik a helyükre érkeztek. Vittük a gyermekeinket. Soha nem volt unokaként imádták őket, számon tartva minden évfordulót.
Teltek az évek, a nagynéném már csak a picike temetőt gondozta, és álmodozott kedves fenyőfája alatt. Egyszer majd ő is itt fog pihenni.
Úgy alakult, hogy a rendszerváltás után néhány héttel mentünk látogatni. Boldogan siettünk a megszokott ösvényen, hisz olyan régen volt tavasz.
Nem hittünk a szemünknek! Jött felénk Mária néni. Mit jött… lebegett. Rajta az a ruha, amit mi csak fényképen láttunk és tudtuk, mindenkit ebben temettek. Az apáca ruha. A rend egyenruhája, amiben felszentelték. Amikor könnyes szemmel átöleltük, csak annyit suttogott: most már lehet. De addigra már mindannyian ott voltak körülöttünk, arcokon földöntúli mosollyal. Igazi apácák voltak immár, és nem csak a lelkükben.
Néhány év múlva Mária néni pihenni tért kedvenc fenyőfája ölébe. Nemsokára kiürült a kastély is. Kellett ez a gyönyörű hely pihenni, tanulni, fiatal papoknak.
Pár évig nem jártunk arra. Valahogy féltünk menni.
De akkor nekem volt egy borzalmas rossz napom. Hogy ne tegyek kárt senkiben és semmiben, meg sem álltam, amíg oda nem értem. A régi kedves helyünkre. A faluban kivettem egy szobát, kértem, ne zavarjanak. Egyedül indultam a régi kedves völgyön át a kastélyig. Csak az emlékeim követtek.
Minden megváltozott. Minden üres volt. A növények nem ragyogtak, mint rég, és a hangok… Nem hallottam semmit. A temető elvadulva, gondozatlan.
Két teljes napomba telt, míg rendbe tettem. Közel harminc sírhant, megannyi emlék, arc, érintés. Az erdőtől kapott ajándékokat, leveleket, bogyókat és késői virágokat osztottam szét közöttük. Hisz mindig szerették. És mindenki kapott mécsest. Holnap halottak napja.
Akkor döbbentem rá, nem véletlenül vagyok itt. Jönnöm kellett! Most már hallottam. Beszélt hozzám a csend. Ez volt a jutalom. Az egyik.
Mielőtt hazaindultam volna, felsétáltam kedvenc helyünkre. Mindig innen búcsúztunk. Mert innen mindent látni. Valami nem volt rendben körülöttem, nem így emlékszem erre a helyre. Pár pillanat múlva aztán rájöttem. Igen… Négy fenyő… ezekre nem emlékszem. Gyönyörű, magas karcsú fák voltak, két egyforma magas, és két kisebb. Egy picike tisztást őriztek. Keresem a táblát. Tudom, minden fa kapott latin és magyar feliratot. Megtaláltam.
És elámultam. A tudományos magyarázat alatt ez állt: Árpád, Anikó, Zoltán, Eszter.
Ezek mi voltunk! Nekünk ültette Német atya, szépen, sorban, ahogy megismert bennünket, a gyermekeinket. Ezért nem voltak a fák egyformák. Soha nem mondta senki, hogy négy csodálatos fa lelkében itt élhetünk, sokáig… nagyon sokáig.
Most már hiszem, hogy ezen a varázslatos helyen mindenkinek, akivel valaha itt találkoztunk, a lelke egy-egy fenyőben él tovább és mesél…
Örökkön-örökké.
.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Gazsi Anna
