Az ötvenes években egy pici szabolcsi faluban éltünk. A szüleimnek volt egy apró boltjuk. Egy baleset miatt édesapámnak megroppant a gerince és egy évre gipszágyba került. Nem tudták tovább vinni a boltot, váltani kellett. A keresztanyám egy faluban volt tanácstitkár. Óriási szolgálati lakásban laktak ketten, így nem volt kérdés, magához vette öttagú családunkat és pár évig ott laktunk, amíg szüleim talpraálltak. Erről a picike, csodálatos faluról és azokról az évekről szól ez a kis történet.
Szebb helyet elképzelni sem lehetne. Magas hegyektől körbefogva, erdőkkel és csenddel övezve bújik meg ez a kis falucska, nem messze Váctól. Út csak oda vezet, vagy ott maradsz, vagy visszafordulsz. Nincs út tovább. Egy gyors folyású kis patak szeli át a völgyet, és persze a falucskát is. Együtt él az emberekkel. Itt a holtak vigyázzák az élők nyugodt álmát. A temető a falu legmagasabb pontján fekszik, és biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül. Itt az embereket tanítók tanították. Évtizedeken keresztül. Nekem két generációt volt szerencsém ismerni. Sokat, nagyon sokat kaptam tőlük. Elegendőt egy egész életre, pedig csak három évet vigyáztak rám. Két osztályteremből állt az iskola. Az egyikbe az alsó tagozat, a másikba a felső, összesen talán ha húsz gyerek. Volt olyan osztály, ahova csak egy gyermek járt. De nem okozott semmi gondot. Itt mindenki megkapta, amire igazán szüksége lehetett. Termeltünk zöldséget, színdarabokat játszottunk, népi táncot tanultunk, régi énekeket gyűjtöttünk, az erdőben ismertük meg a növényeket, állatokat, ott tanultunk rajzolni, festeni. És minden év végén közösen választottuk ki a legjobban sikerült műveket, amit kiállítottunk, hogy az egész falu lássa. Gyakorlatilag rájuk voltunk bízva, hiszen a szüleink hajnali ötkor elmentek dolgozni, és este hat előtt nem jöttek haza.
Volt itt nekem egy nagyon jó kis barátnőm. Szemben laktunk egymással. A felnőttek is nagyon jó barátok voltak, sokat tanultak ők is egymástól. Mi, gyerekek mindent együtt csináltunk, jót és rosszat is. Ott akkor még mindenki népviseletbe járt. Margitka is. És én örökké lekönyörögtem róla sok-szoknyát. Nem volt nehéz, mert neki meg az én „úri ruhám” tetszett. Együtt lógtunk be a moziba. Itt láttam egy fehér lepedőre vetítve a Királyasszony lovagját. Bele is szerelmesedtem rögtön Jean Marais-ba, és ez a szerelem segített később, hogy megismerjem Jean Cocteau-t és a többieket. Mindezt, és sok minden mást egy ici-pici faluban, ahonnan nem lehet továbbmenni. És nem is szabad, szó nélkül. Aztán elköltöztünk, és úgy hozta az élet, hogy én harminc évig nem is jártam arra.
Hosszú évek után futottam össze megint Margitkával, telefonszámot cseréltünk, és én megígértem, hogy egyszer meglátogatom. Aztán megint jó sok év telt el. Üzleti tárgyalásom lett volna Vácott, de elmaradt. Nem volt kedvem még visszaindulni. Szombat lévén, bátran felhívtam gyermekkori barátnőm és bejelentkeztem. Soha, amíg élek, nem fogom elfelejteni azt a félórát, amíg odaértem.
Visszautaztam az időben harminc évet. Feltörtek azok a régi emlékek, amikről azt hittem, már rég nem léteznek.
Az sem zavart, hogy minden olyan picinek látszott. Hisz tudtam már, hogy felnőttem. De minden a helyén volt. Mint akkor, amikor sírva hagytam ott mindent. Megálltam a ház előtt, Margitka már várt. Tudtam, az édesanyja már rég elment, az édesapjával élnek. Régi szokás szerint ők a nagy ház elején, a papának pedig egy szép rész kialakítva, de külön. Csak egy kávéra mentem. Minden ragyogott, a ház, a lakói. Mindenki a legszebb ruhájában, frissen mosakodva, fésülködve. Ragyogva. Rég nem láttak. Vártak. Frissen sült sütemény, kávé, frissítő. Előkerültek régi képek, nem is tudtam ezekről, hogy vannak.
Mindent egy ködön keresztül látok, hiszen a szemem könnyes. Emlékeznek rám, és igazából most derül ki számomra, hogy mennyire szeretnek.
Nyílik az ajtó. Belép Máté bácsi, Margitka édesapja. Nyolcvan körül jár, de ilyen volt, amikor utoljára láttam. Hófehér ing van rajta, sötét nadrág és mellény. A csizmája ragyog, és a haja még vizes. Most fésülködött. Azonnal észrevesz, rám néz, a szeme felragyog. „Jolikám! Az nem lehet, hogy te vagy!” Szólni nem tud senki. Édesanyámat hívták Jolánnak, és én nagyon hasonlítok rá. Persze később minden tisztázódik, de a lelkembe örökre beleégett az a soha vissza nem térő pillanat, az egész délután.
Olyan volt ez az egész, mint amikor a forrás vizét felfogjuk egy üvegpohárba. Egyszerű, tiszta és örökkévaló.
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. december 9., szerda, 14:23
Legutóbbi módosítás: 2009.12.09. @ 13:22 :: Gazsi Anna