Mióta itt lakunk, azóta megtermeljük magunknak a krumplit. Éveken keresztül tapasztaltuk, hogy mindig van egy-két furcsa alakzatú közöttük, és lassan ez az őszi munka átalakult ásatássá. Minden bokor kifordítása után kíváncsian kutatunk a különcök után. Mindig találunk.
Történt, hogy néhány éve felszínre került egy kis csoda. Mintha tényleg a régmúltból érkezett volna. Ahogy letisztogattuk, ámulva láttuk, hogy egy kis Vénuszt találtunk. Egy kis torzót. Határozottan emlékeztetett a Milói Vénuszra. Nem volt szívünk a többi közé rakni, mint máskor így rátettem egy fatálkára, és hogy mindig lássam, bevittem a konyhába a virágok közé. Gyönyörű volt, mindenki megcsodálta. Teltek a hetek. Én szinte naponta megsimogattam csodálatos kis alakját, friss bőrét. Egy ilyen simogatás alkalmával vettem észre, változni kezd. Pöttyök jelennek meg rajta, az a kis dudor sem volt ott eddig! De jól állt neki, olyan kis csibészes. Egy idő múlva észrevettem itt-ott ráncosodik. Pici vékony szálacskák jelennek meg rajta (persze leszedtem), de még mindig szép volt, úgy véltem érik, komolyodik. Aztán egy napon már határozottabb ráncokat láttam. Végigfutott az agyamon, bekrémezem hátha lassítható a folyamat. Aztán leállítottam magam. Mégiscsak egy krumpli… nehogy már! Arról nem beszélve, vennem kellene a hidratálót, hisz magam soha nem használtam semmit. Megegyeztem magammal, bízzuk az időre. És az idő kegyetlenül elbánt vele. Egyre csak töpörödött, hiába szerettük, és a végén egy nap ott találtam a fatálkán egy összeaszalódott, öreg, ráncos kis valamit, ami valaha Vénuszra emlékeztetett. De szerettem. Így is. Kivittem a virágoskertbe, készítettem neki ágyat, és betakartam földel. Aludjon.
Megfeledkeztem már róla, mire tavasz lett, és akkor észrevettem a virágok között valami nem oda illőt! Ő volt az! A mi kis torzónk! Kihajtott! Mint a villám hasított belém a felismerés. Ez a krumpli levetítette nekem a saját elmúlásomat. A múltat, a jelent, a jövőt, és még valamit. Az újjászületést vagy talán a folytonosságot. Hihetetlen érzés volt, de megfogadtam, én ezt még egyszer nem vagyok hajlandó végignézni. Tehát nincs több babusgatás, bíbelődés, a krumpli, az krumpli, kész.
Igen ám, de előkerült egy újabb kis furcsaság a föld mélyéről. Mert mint minden évben, most is volt ásatás.
Én találtam, és még úgy, ahogy térdeltem a meleg homokban, megtisztogattam. Tarom a tenyeremben, és azt veszem észre… rám néz! A krumpli! Majdnem eldobtam. Emberformája van, fejét kicsit félrehajtja, és kérdően várakozik. Hogy most mi lesz? — Ilyennek születtem, te megtalálsz, lesimogatod rólam azt, a finom valamit, ami eddig körülölelt, és most látom a szemeden, el akarsz dobni. — Érzem, hogy erre gondol és persze, tudom nem tehetem. Nem csinálom vele végig még egyszer azt, amit azzal a másikkal. De lefényképezem! És csak a hátát! Mert nem akarok elgyengülni.
A kép elkészül, nekem tetszik, de valamit tennem kell, mert már nem akarom csak úgy, a többi közé tenni.
Kitaláltam…!!! Mivel elég szép darab, kettévágom. Ígérem, nagyon gyengéden fogom megtisztítani és vigyázok minden porcikájára.
Az egyik felének készítek egy finom illatos fürdővizet, tengeri sóból és rozmaringból. Észre sem fogja venni, hogy roppanós, friss húsa omlós hófehérre fog főni. Miután kiveszem a finom fürdőből, előkeresem nagymamám ősrégi krumplinyomóját (nem ám robotgépet, mint a többieknek szoktam) és nagyon óvatosan, kíméletesen beteljesítem a sorsát. Ő vajat kap, és a legfinomabb tejszint. Koronának pedig frissen reszelt szerecsendiót. Megszületett őfelsége a Krumplipüré. A másik felét karcsú, finom szeletekre vágom. Ők bálba mennek. Gyöngyöző aranyszínű olajba, a legszebb fekete serpenyőmben. Kivételesen nem szárítom le teljesen róluk a vizet… így mikor belépnek a forró olajba, valóban táncra perdülnek, és a sercegés kacagásnak hallik. Pár perc múlva ropogósan, kipirulva pihennek egy hófehér szalvétán. Őfelsége már az egyik legszebb üvegtálam közepén csücsül, és megelégedve veszi tudomásul, mikor kipirult alattvalóit köré rendezem. A látvány mindent megér! Egyszerűen gyönyörű, és illatozik. Mintegy megköszönve mindent.
Hogy megesszük-e? Nem valószínű. Hiszen rám nézett, félrehajtott fejjel. Kérdően.
Legutóbbi módosítás: 2009.12.12. @ 16:50 :: Gazsi Anna