Sokan vagyunk, akiknek nem kell elmondani, mit jelent, mikor az első unokánk megszületik. Talán igazából nincsenek is rá szavak. Hisz át kell élnünk ahhoz, tudjuk mit jelent. Már az is egy csoda, amikor a gyerekek elmondják, nagymama leszel. A várakozás, a készülődés, az ábrándozás, milyen lesz, kire fog hasonlítani, mit mond neked majd először, milyen érzés lesz, amikor először átölel.
Ilyen lehet, mikor valaki a csodára vár. És egyszer csak a csoda megszületik. Csak nézed, szólni nem tudsz, mert attól félsz elszáll a pillanat, és akkor az édesanyja a karodba teszi:
— Na, nagyika, babusgasd!
Magadhoz öleled és érzed a kimondhatatlant, amit a saját édesanyád nem tudott elmagyarázni, mert tényleg nincs rá szavunk. Abban biztos vagy, imádni fogod az összes unokádat, akik még lesznek, de ezt az érzést soha többet nem élheted át.
Ez az ő ajándéka…
Idővel mindent megtudtam, amire vágytam, míg nem volt. Az első mosoly… az első szó… az első ölelés…
Szerencsés voltam, mert életemnek ebben a szakaszában otthon dolgoztam a másik nagymama kötött munkahelyen, így viszonylag sokat voltunk együtt. Rengeteg csodálatos közös kalandunk volt, a nagypapát rendszeresen kihagytuk. Mert a papa valamiért húzódozott. Szinte félt eleinte még hozzáérni is. Mint aki attól fél, eltörik. Sokáig kellett könyörögni, hadd aludjon nálunk! De mivel közben megszületett a testvére, hogy kicsit segítsünk a gyerekeknek, ennek is eljött az ideje. Csodálatos éjszaka volt. Úgy intéztem, egy szobába aludjanak, és figyeltem őket titokban. Megtört a tartózkodás, nagypapa maga mellé emelte a pici lányt, és úgy vigyázta az álmát. Majdnem egy napon születtek, novemberben.
A gyerekek egy csodás kis tanyát béreltek nem messze tőlünk, a csend és a nyugalom miatt. Teljes komfort, gyönyörű park, sok fa és úszómedence. Az első ott alvós éjszaka után pár nappal, eljött a barátnőm és elmentünk a gyerekekhez, hogy ússzunk egy jót — és látogatni is persze. Gyönyörű idő volt, a pici a partról figyelt. Még a szüleivel sem ment be soha a vízbe, a közelébe meg pláne nem.
De most a mama bent bohóckodik! Eltűnik a vízben, újra felbukkan!
A vége az lett, mégis bejött. Utánam. Tanítgatni kezdtük, pancsolt a karunkban, visítozott, hancúrozott boldogan, de ha akartam volna, akkor sem tudtam volna elengedni, annyira kapaszkodott a nyakamba. Vizes kis arcát odaszorítva.
Másnap este a fiam hangja a telefonban:
— Anya gyere értünk… a régi kórházhoz…
Valamiért nem kérdeztem semmit. De nem tudom a mai napig, hogyan jutottam be odáig. Az autóból láttam a két gyereket… és tudtam… Petrával az életben soha többet nem fogok találkozni.
Elkezdett az agyamban dübörögni egy szó… nem… nem… nem..
És ma is, hol erősebben, hol halkabban… nem… nem… nem…
Petra belefulladt az úszómedencébe.
Soha nem derült ki, hogyan. Az apja füvet nyírt, nem hallhatott semmit, az anyja borsót szedett a kertben, nem láthatott semmit, testvére pár hónaposan, békésen aludt a fa alatt.
Nem tudni, miért ment közel a vízhez. Emlékezett az előző napra? Engem keresett? Meg akarta nézni ott vagyok-e?
Húsz hónapos volt.
Nem tudtam, ma sem tudok sírni. A temetésén egyetlen szó sem hangzott, csak a harang csengett, örökre beleégve az agyamba.
Az édesapja vette karjába a koporsóját és így vitte, utoljára magához ölelve. — Aludni.
Valahogy úgy érzem, látom még. Ha van másik világ, ama bizonyos fénylő alagút végén Őt fogom először megpillantani.
Ott áll majd mosolyogva, és bepótolunk… mindent.
Legutóbbi módosítás: 2009.12.16. @ 11:57 :: Gazsi Anna