Magam mögött tudok már pár karácsonyt…
Vajon a mai gyerekek mire fognak visszaemlékezni?
Az én régi ünnepeim hívás nélkül jönnek…
Néha megszámlálhatatlan ajándék várt a fa alatt, de akadt, hogy csak Bambi árválkodott ott.
A sokból egyre sem emlékszem konkrétan, de a könyvek mind itt sorakoznak a fejemben. Mint Bambi is. Micsoda örömmel vettem magamhoz reggel, és bújtam vele vissza a meleg ágyba…
Elid?zök, sétálgatok a régben, s figyelem magam.
Mi számított nekem gazdagságnak hat-nyolc éves koromban?
Az iskolában egyértelm?en az uzsonna, a tolltartó, és annak tartalma döntötte el a szememben bárki hovatartozását.
Nem mintha én nem vittem volna uzsonnát… Dehogynem! Legtöbbször apukám készítette el gondosan.
Kezdte azzal, hogy vágott két szép, formás – szénbányában dolgozóknak is elégséges elemózsiát adó – karéj kenyeret.
Már akkor szorongatta a torkomat valami gombóc.
Megkente ízletes bolti sertészsírral – milyen szép zsírpapírba volt csomagolva, máig sem felejtem -, nem sajnálta, igaz, ami igaz. És becsomagolta: ha akadt alig használt selyempapír, szerencsésnek mondhattam magam… Ha nem, akkor el?került a kiolvasott Pet?fi Népe.
Én pedig már zokogtam ott belül, és tudtam, hogy az uzsonnámat már megint nem fogom elvinni, hanem valahol elhagyom – véletlenül. Anyuék majd megtalálják, és nagyon össze fognak szidni, hogy milyen hálátlan vagyok, más hogy örülne ennek a kenyérnek.
És milyen boldogok lettek volna ?k a háborúban, ha csak a szemétben akadnak is egy fele ekkorára…
Soha nem értették meg, hogy nem vajas kenyérre vágyok, amilyet a f?iskola igazgatójának a lánya, Kralycsovszki Zsuzsi vitt, és nem is téliszalámis kiflire, mint a f?mérnök fia, Fenyvesi Laci… Csak olyan kis formás, vékonyra szelt kenyeret szeretnék, igazi, egyszer?, fehér szalvétába csomagolva.
Nekem fa tolltartót vettek anyuék, benne vigyorgott az a ronda, szögletes, egyik végén pirosat, a másikon kéket fogó ceruza. Jaj, azok a csúnya színek…
Bezzeg, akiknek Csehszlovákiából hoztak, vagy itt kicsit drágábban vásároltak gömböly?, csodaszép kéket – pirosat fogót… Mennyivel szebbre sikerült annak a királylánynak a szája, amelyiket olyan pirossal színeztem…
Soha nem teljesült gyermekkori vágyaim egyike, a gyönyör? b?r tolltartó… A különlegesen szépekbe egy egész színesceruza-készlet is elfért, mindegyikük külön kis gumiszalagba bújt, véletlenül se keveredjenek össze.
Az én fekete ceruzám vagy karcolt, vagy szinte morzsálva mállott a papíron.
Rágni sem lehetett úgy, mint a „szépeket”, mert a festék, nagy darabokban jött le róla, keser? volt, és a végén úgy nézett ki, mint egy otromba pemzli.
Persze, egy szép Koh-I-Noor… Már a neve is csupa zene… Még az íze is mennyire más! Finom, fényes sárga festékkel vonták be, a végét pedig barnával.
És siklott a papíron, gyönyör? vonalakat hagyva maga után.
Ha szép ceruzát kaptam, vagy egy új könyvet, gazdag voltam.
Ceruzáimmal és könyveimmel – mindenkinél gazdagabb.
09. 12. 26.
Legutóbbi módosítás: 2009.12.26. @ 15:19 :: H.Pulai Éva