ott a nyugalom tisztán megmarad,
minden növekszik a maga rendjén,
az örök áramlásban körbe-halad.
(tao te king)
[REMIX]
egyszerre csak megfogtad a kezem
– júniusi madarak rebbentek fel
fejünk felett, a hőség remegett
bennem, mint délibáb, állt tótágast
az idő, és átöleltelek. bágyadt legyek
szárnyai alatt rezgetta nyár,
és hirtelen elillant.
kapaszkodtunk összefonódott ujjakkal,
alattunk védőháló nélkül tátongottaz ősz.
még tartottál és tartottalak,
csontjainkon a hús szeretkezett,
fényes levelek reménytelen áztak
ablakod alatt. a hideg tél elől betakartál,
terített asztallal, vetett ággyal vártuk
a tavaszt, múló feltámadást, hites vigaszt.
gyémánt tű alatt barázdált fekete
bakelit, úgy tűnt, fáradhatatlan
szalad a végtelenített négy évszak.
négyszer négy és újra nyár, ugyanaz,
csak negatívban: a park, a fák, a madarak.
fagyott hőség, széthullott, süket harmónia,
fekete csend, szűk horizont, zuhanás
– nem tudtam többé, hogy te vagy-e te–
megérezted. kívül síma máz, hazugság,
szétrepedt tükörből nézlek, szememben
karistolt képek, hamis szépia, entrópia
– és árnyak teste zuhant át a parkon–
izzadt tenyeremből kicsúsztak ujjaid.
az üres égen halvány vérfolt csupán,
hulló téli nap. végül ez maradt emlékül.
Legutóbbi módosítás: 2009.12.11. @ 08:00 :: Juhász M. Lajos