Egy kedves délután, még a nyáron, amikor gyümölcsöket számolgattam a cseresznyefa-ágon, majd megszakadt a szívem; lassan itt az est, tündöklő szerelmem az utolsó táncba kezd, majd egy bukfenccel levonul az égről, legördül a fekete függöny és én végtelenül szomorú leszek, mert szerelmese lettem annak a Napnak, mely elhagyni készül. A máskülönben csodálatos, fénylő csillagoktól hemzsegő égbolt azon az éjszakán nem volt a kedvesem, még csak a barátom sem. Társam esetleg, lakótársam, nem egyéb. Csalódott voltam. Elhagyott a Nap, az én szerelmem, aki naphosszat cirógatta bőrömet.
Másnap későn ébredtem. Kinyitottam a spalettát és azon nyomban szájon csókolt a fény. Kiszaladtam az ajtón üdvözölni, hiszen azt hittem, ő, de ez már egy másik szerelem volt. Éppen olyan, mint a korábbi, de valahogyan mégis más, bár az előzőhöz hasonlóan ő is egész álló nap csak cirógatott. Lakótárs-éjszakáimat így aztán barátaimmá fogadtam. Tőlük reméltem szebb szerelmeket, s mert aztán egyre szebbek jöttek, pár dolgot jól megtanultam.
Például, hogy valóban minden véget ér egyszer, de attól még, amíg csak újabb napokra ébredhetünk, soha nem lehetünk szomorúak!
Legutóbbi módosítás: 2009.12.10. @ 19:37 :: Kőmüves Klára