Nem jöttél. Tudom:
nem is jöhettél. Látod?
Amire nem tanított meg
a sok kies tél, köves út,
a légüres tér – hogy:
vigyázz, bolond, káprázatba
estél! -, megtanított arra
egy keddi délután.
Emlékszem, árnyékok kúsztak
fel a dohányzó falán,
és a semmi lábnyoma
ütött lelkemen korán
kényszerbélyeget.
Ujjam telefongombokon
sután lépeget – de minek?
Immár jól tudom:
úgyse írok neked.
Mert nem jöttél.
S ha mégis jönnél:
úgyse kellenél.