János bácsi igen betyár ember hírében állott. Alacsony volt és kövér, két karikalábán úgy döcögött, mint a pecsenyekacsa, hatalmas harcsabajuszt viselt, pufók arcában két apró szemének alig maradt annyi rés, hogy kilásson rajta. Naphosszat a kocsmában üldögélt, amikor meg mégsem üldögélt ott, akkor kikacsázott a tyúkfarmjára, ahogy ő mondta, az állományt ellenőrizni. A tyúkfarmot még senki nem látta, azt sem tudta senki, hogy merre van, sem azt, hogy van-e egyáltalán. Valaminek lennie kellett, mert János bácsi másnaponként egy fél köbméteres bevásárló kosárral jelent meg a kocsmában, és aki tudatlanul bemerészkedett a kocsmába, arra akkor is rátukmált az öreg húsz darab tojást, aki éppen akkor vette a boltban az első húszat. Az árát szépen, csöndesen eliddogálta, és közben elmesélte a közönségnek sohanemvolt katonaélményeit, ha meghallgatták, ha nem.
Joli mama, János bácsi felesége egy héttel szenteste napja előtt adott pénzt az öregnek, azzal, hogy fenyőfát vegyen rajta. Valami szépet, de ne túl drágát. János bácsi szeme kivételesen felragyogott malac-arcában, és megígérte szerelmetes feleségének, hogy vesz ő olyan fenyőfát, amilyet még nem látott senki emberfia. Ezzel kerékpárra mászott (hol volt ő a pattanástól…), és azonnal elgurult a kocsmába. Amikor a fenyőfa ára elfogyott, akkor kitekergett a farmra, összeszedett vagy ötven tojást, rásózta a szerencsétlen vásárlókra és estére szépen hazament. Otthon elmondta Joli mamának, hogy a fenyőt megrendelte, pár nap, és szállítják.
Eljött a szenteste napjának reggele, János bácsi pedig fogta magát, és elment a legközelebbi fenyőárusoz, ahol még igen szép számban voltak kaphatóak a fenyőfák. Kettőt-hármat fölemelt a földről, megnézte, elégedetlenül nyammogott közben. Az árus egy ideig figyelte az öreget, majd odalépett hozzá.
— Segíthetek, bátyám? Milyen fenyőt keres?
Az öreg csak fanyalogva grimaszolt.
— Hát, ennél mindenesetre szebbekre gondoltam… Eztet hogyé’ adja?
— Ezerötszáz forint az ára.
— Húúú, hallja, ezért a gyökérért? Hát ennek mi az ára? — emelt fel egy újabbat János bácsi.
— Magának azt is ezerötért megszámolom. Pedig dúsabb is, magasabb is…
— Jajjj, hát az nagyon drága.
— Milyen fenyőre gondolt, bátyám?
— Megmondom én, fiam. Olyanra, amit maga idead nekem ingyér’, oszt én meg nem fizettetem ki magával a szállítási költséget. Mánmint azt, hogy én innet elviszem.
Az árusnak előbb kicsit kerekre nyílott a szeme, de mert áldott jószívű ember volt, megsajnálta az öreget.
— Mennyi pénze van magának fenyőre, bácsikám?
— Nincsen, énnékem, fiam, egy vasam se. Szegény ember vagyok én, az asszonyom is beteg, csakhát szerettem vóna örömöt okozni neki egy szép kis fenyővel ma estére. De ha nem lehet, hát…
— No, várjon, bátyám. Nézze, itt van ez a szép kis fenyő, igaz, hogy nem magas, de formás, dús, erős. Vigye el Isten hírével. Boldog karácsonyt maguknak.
János bácsi meglepő gyorsasággal hóna alá csapta a csakugyan formás kis fenyőfát, és sietve elpucolt a kocsma irányába. Valami köszönöm-félét még odavetett az árusnak, hogy az nehogy azt mondja, hálátlanok a vevők, aztán eltűnt az utca forgatagában. Az árus kissé csodálkozva vakarta a fejét, aztán vállat vont, és a többi késői vevőkkel foglalta el magát.
János bácsi meg se állt a kocsmáig. Bement az ajtón, és elkiáltotta magát.
— Aggyonisten szép jónapot mindenkinek. Képzeljétek, az asszony is vett egy fenyőfát tegnap, meg én is. Hát minek kell nekünk két fenyőfa? Itt az egyik, olcsón adom, ha valakinek kellene egy szép fenyő.
Rögtön talált is érdeklődőket, legjobban a dalolós Lajost érdekelte az alkalmi vétel.
— Oszt mennyié’ adod ezt a fát, komám? Nekem még nincsen egy se, oszt a zasszony megnyúz, ha fenyő nélkül megyek haza…
— Odaadom én neked, komám, egy ezresért. Igaz, hogy én ezerötért vettem, de lásd meg, kivel van dógod…
Az üzlet hamar nyélbe üttetett, mindenki boldog volt, az ezresnek pedig hamar cseppfolyóssá vált az állapota, s meg sem állott János bácsi gyomráig.
Az öreg hazafelé menet tett egy pici kerülőt. Kikerékpározott a város szélére, volt ott egy csupa csemetékből álló pici fenyőerdő. A kerítése igen alacsony volt, még János bácsi termetének, alakjának sem okozott gondot annak átmászása. Kiszedte a hozzá legközelebb álló kis fenyőt, és hazatekert vele.
Joli mama igencsak elcsodálkozott, amikor meglátta a kedvességtől ragyogó arcú emberét a fenyőfával.
Így tehát mindenkinek jutott kevéske öröm erre a napra.
Ne csodálkozz, kedves olvasó. Elvégre szenteste napja volt…
Legutóbbi módosítás: 2009.12.24. @ 12:07 :: Nagyajtai Kovács Zsolt
