Szeptemberi délután néztem, ahogy a szemközti fáról lehullt egy levél. Lassan röppent, a szélben kicsit cikázott ide-oda, majd földet ért. Talán így röppent felém is a szerelem. Észre sem vettem.
El?bb testemre pottyant, ott elid?zött egy kicsit. Azután egyszer csak beférk?zött a lelkembe. Én nem hívtam, de ? jött. Hozta magával az összes kellékét. Gyomorgörcsöt, zsibbadást, sírást, bamba bámulást és a váltakozó perceket. Észrevétlenül lopta el józan eszem, nyugalmam. Azt gondoltam, talán menekülnöm kellene, de lelkemben van, jönne velem.
– És milyen?
– Háá…t, van két keze, lába, feje, eszes, jókép? – mondanám, de hirtelen rádöbbenek, semmilyen, olyan, mint mindenki más. Mégis! Neki szívesen megcsókolnám a szemét, az egyiket, majd a másikat, és az orra hegyét.
– Milyen?
– Semmilyen, olyan, mint mindenki más. De ha nem hallom, hiányzik, szinte fáj. És ha itt van, csak veszekszem, azután békülnék, félek, már kés?.
– És ha itt hagy?
– Egy kicsit belehalok.
– Elmúlik, tudod?
– Persze. Ahogy minden nap is, egyik a másik után. De most besz?tt, mint egy pókháló. És ha még egyszer megkérdezed, milyen? Semmilyen, olyan, mint, mindenki más. Csak lelke ér az én lelkemhez. Melegít egy kicsit.
Ne kérdezd még egyszer! Csak azt tudom mondani, semmilyen, olyan, mint mindenki más. De t?le sírok, zsibbad a b?röm, görcsben áll a gyomrom. T?le lettem olyan, mint egy lassú mozgású báb, mert minden er?m lelkembe szállt.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:50 :: P. Szabó Mária
