A harangok
(The Bells)
I.
Szán ezüst cseng?je: zengsz!
Csengve lengsz!
Csupa móka, kacagás: hallván csuda jót jelentsz!
Hogy’ csilingelsz; csingilingi
– Jeges lég? éjen át,
Míg a csillag szertehinti
Menny-csillámú, tinglitangli
Kristály-fény-zuhatagát.
Tartod tárt-zárt ritmusát
Rúna-rím? rigmusát
S míg e csingilingi-szókat zene-csengetty?zve ejtsz;
Csak csengsz, zengsz, tengsz-lengsz,
Csend-szót csensz:
Csingilingi; csengve-bongva énekelsz!
II.
Nász arany harangja: zsongsz!
Bongva kongsz!
Csuda boldog jóslatod: csupa jó dolgokat mondsz!
Balzsam-lég? éjszakát
Öröm-bongás szeli át
Hangod lanyh-arany, ha folysz,
De így sem fals,
Oly folyékony dalba’ szólsz:
Holdba-révedté, egy gerlét, varázsolsz,
Ha megszólalsz!
Barlang-szájjal ránk üzensz
Milyen gazdag hangzat-árral, hang-orkánnal messzi zengsz!
Hogy’ terjedsz!
S hogyan telsz!
Jöv?nkr?l hogyan csevegsz
Ösztökélve lelkesedsz
Hinta-lengve, csengve, zengve
Csak csing-ling-csengsz
És csak lengsz, pengsz, rengsz, zengsz;
Harangnyelvvel, rím-leütve énekelsz
III.
Réz-alarm-harang, ha zengsz –
Vészt jelentsz!
Riadalmas rém-regét hangok örvényébe rejtsz!
S ez a vad, s rémült sikoly
Éj fülében egybefoly
Oly szörny?, szó arra nincs
Visíts még, sikíts, sikíts!
Falsba futsz;
Ilyen t?zi-lárma sincs: kegyelemért esdekelsz
Eme ?rült, tompa kínnal, csupa baj-jaj-hangra lelsz
Egyre föntebb, föntebb szökellsz
Vágyad ?z, ahogy kilengsz
Terved rég elhatározott:
Most, vagy soha – gondolod –
Tán a sápadt Holdba jutsz.
Oh, hogy lengsz, csengsz, zengsz,
Rém-regét riadtan rengsz,
Rém-különc!
Hogyan bongsz és zsongsz és zúgsz;
Min? horror-ár, mit búgsz,
Mit a lég véráramából szerteöntsz!
Mégis; fülünk tudja jól,
Hogy e pengés,
És e zengés
Vaklárma, vagy vészt hozol.
Még fülünkre is ügyelsz,
Hogy épp pengvén,
Perlekedvén,
Bajt lefújsz, vagy épp jelentsz,
Hogy csitítasz, vagy épp szítasz, s vészt-hozón haragra kelsz!
Jaj, de zengsz!
Oh, de csengsz, rengsz, lengsz, pengsz,
Csengsz, rengsz, zengsz,
Lárma-lobbal, lingve-lengve énekelsz!
IV.
Tompa vasharang, ha zengsz,
Kongva zengsz!
Íly komor igéket is gyászénekké hangszerelsz!
Hogy a néma éjszakát
Páni félsz borzasztja át
Tónus rejt bús szenvedést
Bármely hangot fellebegtetsz
Rozsda-torkún úgy rezegtetsz,
Mint nyögést.
És a lények, jaj, a lények!
Rút toronylakók, serények
Örökt?l
Harang-tested húzzák-vonják
Hogy az tompán dörömböl
Ember-szívre ráfordítják
Nehezét a sírkövekb?l.
Egy sem férfi és asszony sem
Ember? Állat? Nem! – Hanem:
Koboldok!
S királyuk akkor boldog,
Hogyha ? vonja a hangok
Diadal-dalát, s Te zengsz.
Keble árad, s Te csengsz,
Diadal-dallamot pengsz;
Táncol, gajdol, míg Te lengsz
Tartod tárt-zárt ritmusát
Rúna-rím? rigmusát,
Mámor-ittasan, be’ rengsz,
Messze zengsz
Tartod tárt-zárt ritmusát
Rúna-rím? rigmusát
Lüktet?n, oly messze csengsz
S csak pengsz, rengsz, zengsz,
Felzokogsz, de egyre lengsz,
Tartva ritmust, kalimpálsz
Lélekharangként üzensz
Rúna-rímmel ránk riszálsz
Himba-limbálsz, messze zengsz
S csak pengsz, csengsz, lengsz,
Rút harangszót messze zengsz,
S csak pengsz, csengsz, rengsz,
Tengsz-lengsz, és újra zengsz;
Nyögve-nyelve vég-sirámot énekelsz!
THE BELLS
by Edgar Allan Poe
1849
I
Hear the sledges with the bells-
Silver bells!
What a world of merriment their melody foretells!
How they tinkle, tinkle, tinkle,
In the icy air of night!
While the stars that oversprinkle
All the heavens, seem to twinkle
With a crystalline delight;
Keeping time, time, time,
In a sort of Runic rhyme,
To the tintinnabulation that so musically wells
From the bells, bells, bells, bells,
Bells, bells, bells-
From the jingling and the tinkling of the bells.
II
Hear the mellow wedding bells,
Golden bells!
What a world of happiness their harmony foretells!
Through the balmy air of night
How they ring out their delight!
From the molten-golden notes,
And an in tune,
What a liquid ditty floats
To the turtle-dove that listens, while she gloats
On the moon!
Oh, from out the sounding cells,
What a gush of euphony voluminously wells!
How it swells!
How it dwells
On the Future! how it tells
Of the rapture that impels
To the swinging and the ringing
Of the bells, bells, bells,
Of the bells, bells, bells,bells,
Bells, bells, bells-
To the rhyming and the chiming of the bells!
III
Hear the loud alarum bells-
Brazen bells!
What a tale of terror, now, their turbulency tells!
In the startled ear of night
How they scream out their affright!
Too much horrified to speak,
They can only shriek, shriek,
Out of tune,
In a clamorous appealing to the mercy of the fire,
In a mad expostulation with the deaf and frantic fire,
Leaping higher, higher, higher,
With a desperate desire,
And a resolute endeavor,
Now–now to sit or never,
By the side of the pale-faced moon.
Oh, the bells, bells, bells!
What a tale their terror tells
Of Despair!
How they clang, and clash, and roar!
What a horror they outpour
On the bosom of the palpitating air!
Yet the ear it fully knows,
By the twanging,
And the clanging,
How the danger ebbs and flows:
Yet the ear distinctly tells,
In the jangling,
And the wrangling,
How the danger sinks and swells,
By the sinking or the swelling in the anger of the bells-
Of the bells-
Of the bells, bells, bells,bells,
Bells, bells, bells-
In the clamor and the clangor of the bells!
IV
Hear the tolling of the bells-
Iron Bells!
What a world of solemn thought their monody compels!
In the silence of the night,
How we shiver with affright
At the melancholy menace of their tone!
For every sound that floats
From the rust within their throats
Is a groan.
And the people–ah, the people-
They that dwell up in the steeple,
All Alone
And who, tolling, tolling, tolling,
In that muffled monotone,
Feel a glory in so rolling
On the human heart a stone-
They are neither man nor woman-
They are neither brute nor human-
They are Ghouls:
And their king it is who tolls;
And he rolls, rolls, rolls,
Rolls
A paean from the bells!
And his merry bosom swells
With the paean of the bells!
And he dances, and he yells;
Keeping time, time, time,
In a sort of Runic rhyme,
To the paean of the bells-
Of the bells:
Keeping time, time, time,
In a sort of Runic rhyme,
To the throbbing of the bells-
Of the bells, bells, bells-
To the sobbing of the bells;
Keeping time, time, time,
As he knells, knells, knells,
In a happy Runic rhyme,
To the rolling of the bells-
Of the bells, bells, bells:
To the tolling of the bells,
Of the bells, bells, bells, bells-
Bells, bells, bells-
To the moaning and the groaning of the bells.
THE END
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: Rossner Roberto
