Éhes volt, mint mindig. Kimondani ugyan nem tudta, mint ahogy még semmit sem tudott mondani, de érezte. Veszettül éhes volt, és fázott. A fekete szakállú ember és a majomszerű nő állatbőrökbe csavarták csupasz testét, és maguk közé ültették a földre. Testükkel melegítették. Ült a barlang mélyén és egy száraz fadarabot rágcsált. Mellette tetvészkedett a nő. Hosszú, fekete, loboncos haját koszos körmével szedte rendbe. A kezébe került tetveket gondosan megvizsgálta, majd sorba bekapdosta őket. Egy másik némber, köhögő kölkét szoptatta lógó csöcseiből. Embere egy fiatal lányt hágott a barlang túlfelén. A lány hangosan sikongatott, az ember torokhangon hörgött. A bejárattól nem messze a fehér hajú öreg a bokor mellett guggolt, és nyögdécselve ürítette beleit.
— Ha! Ha! — kiáltotta a kardfogú tigris bőrébe bújt szakállas, és hatalmas ökleivel hangosan dobolt boltozatos mellkasán. — Ha! Ha! — üvöltötte megint, és a barlang mélyén izzó, parázs szemekkel megbúvó loncsos hajú fiatal nőstényre mutatott. A horda talpra szökkent, izgatott torokhangon kiáltoztak. A vénség a fiatal felé indult, de az halk, vinnyogó hangot hallatva húzódott hátra, az összekarcolt barlangfal alá. Kezében egy hegyes botot szorongatott. A szakállas a némber elé állt, és üvöltve mutogatott. A horda — ha, ha — kiáltásokkal bíztatta. A nőstény megemelte a botot, de a szakállas félreugrott, elkapta a némber sűrű haját, és a földre kényszerítette. Szétfeszítette lábait, és hátulról, üvöltve beléhatolt. A horda őrjöngve tombolt. Amikor a szakállas végzett, hajánál fogva maga után húzta a némbert. Rámutatott a sarokban állatbőrökből készített vackára. A némber megértette, és leült.
— Hau, ha! — kiáltotta a szakállas, és a kijárat felé mutatott. Megragadta bunkóját, és kirontott a barlangból.
A férfiak hegyes lándzsáikkal és bunkóikkal követték. Lefelé indultak a víz felé. Azt már megtanulták, hogy a szomjas állatot a víz mellett lehet leölni! Mezítelen talpunkon hangtalanul vették körbe a víz fölé hajló szarvast. A szakállas feje felett pörgette bunkóját, de egyik társa óvatlan mozdulata, és az azt követő halk nesz elég volt ahhoz, hogy a szarvas megugorjon, és eltűnjön a sűrűben.
— Huauahau, hauuuha! — kiáltotta a vezér.
A vétkes a lába elé vetette magát, homlokát a vezér lábára helyezte. Az megemelte bunkóját… valami neszezett! A bunkó lehanyatlott. Vadászvonalba fejlődtek. Szimatoltak a levegőben, fülüket hegyezték.
— Kaui, hau! — suttogta a vezér, és előre mutatott, öklével. A barlang felé. Szélsebesen indultak visszafelé.
Közben a barlang alatt ismeretlen, világos hajú horda gyülekezett. Vezérük, a csupasztestű óriás, mutogatva adta ki utasításait. Kétfelé szakadt a csapat. Az alacsony izmos férfi vezette csoport elindult felfelé a barlang bejáratához, a horda többi része pedig elbújt a sűrűben, és csendben várakozott. A vadászok gyanútlanul siettek visszafelé. Már félúton jártak, amikor kőzápor közepette, ordítva rontott rájuk az ellenség.
Elkeseredett, halálos harc kezdődött. Közben a másik csapat elérte a barlang bejáratát. A fehér hajú öregnek kőbunkó hasította ketté a fejét. A nők sikongva menekültek, de a behatolók elfogták és sorban megerőszakolták őket. A gyerekek rettegve bújtak a barlang hátsó felébe. Egyikőjük, egy nagyobbacska fiú rárontott a vezérre, de az elkapta, feje fölé emelte, és hangos kiáltással a mélybe vetette. A kölök teste hangosan csattant a lent küzdő férfiak között.
A barlanglakók közül már csak ketten voltak életben. A fekete szakállas, és a vörös hajú alacsony. A világos hajúak beszorították őket az egyik szikla mellé. Szakadt róluk az izzadság. A szikla alatt álló kettő leengedte kezét. Bunkójuk a földet súrolta. A tucatnyi világos hajú egyszerre rontott rájuk. Mire a nap lebukott szétvert fejjel feküdtek a vértől vöröslő fűben. A holttesteket felcipelték a barlangba. Az asszonyok földig hajoltak a győztesek előtt, lábukhoz érintették ajkukat. Ő még mindig éhes volt. Hangosan morgott, és a hasát simogatta. Az egyik világos hajú a holttestekhez ment. Lehajolt a szakállas hullájához, és kőpengével hatalmas darabot kanyarított le a combjából. Egy darabot a fiú elé hajított a földre. Az kezébe vette a véres cafatot, és a szájába gyűrte a falatot. Ragyogott a szeme, ahogy a véres hús megtöltötte éhes beleit.
— Így megy ez — böfögte fel a fájdalmas igazságot, két harapás között.
Legutóbbi módosítás: 2009.12.14. @ 12:17 :: S. Szabó István
