62.
Aztán tanácskozunk.
Az elmúlt napokban hibát, hibára halmoztunk. Nem lett volna szabad idáig fajulniuk a dolgoknak. Csak magunknak köszönhetjük, hogy az utolsó pillanatra hagytuk a döntést. Most persze f? a fejünk, hogy a bezárt földalatti kalitkából hogyan szabaduljunk. Érvek és ellenérvek sokaságát vonultatjuk fel. Amikor már úgy látjuk, hogy megtaláltuk a kiutat, akkor valaki megszólal, és átfesti rózsaszín? reményeinket.
Röpül az id?.
Felettünk a kesely?fészekben gyanús csend honol. Hej, ha úgy történne minden, mint Gárdonyi remekében történt, és reggelre eltakarodna a várat és életünket fenyeget? török!
Mindannyian tudjuk, ez elképzelhetetlen.
Suttogva vitatkozunk, végül, Béla ötlete marad fent a rostán.
Úgy látjuk, ez az egyetlen terv, ami nem vezet százszázalékos bukásunkhoz. Csupán kilencvenkilenc százalék esély van halálunkra. Igen ám, de ott van az a nyomorult egy százalék, amiért érdemes megpróbálni.
Most már csak, a részletek kidolgozása van hátra.
Béla, mivel ? találta ki az egészet, kiosztja szerepeinket.
– El kellene próbálnunk! – mondom.
Elhelyezkedünk kijelölt helyünkön, amikor lépéseket hallunk kintr?l.
Gyorsan döntünk.
Bélával a földön fekv?, beteget színlel?, Geiger mellé térdelünk. A kisöreg, aki Zicher halála el?tt verte az ajtót, kiabál.
– Segítség! Orvost, azonnal hívjanak orvost! – közben er?teljesen rugdossa az ajtót.
Két pribék, mint a vércse, ront be cellánkba.
Mi ketten felugrunk a „beteg” mell?l.
Tudjuk, mi következik.
Lehajolnak, megfogják Geiger lábát, hogy kirángassák a folyosóra, és ott végezzenek vele.
Erre várunk!
Lesújtunk! Szó nélkül rogynak a betonra.
Bélával lerángatjuk róluk a fegyvereket, tartalék l?szert, kézigránátot.
Rohanunk fel a lépcs?n, sorstársaink fegyver nélkül a nyomunkban.
Igor kezében felkerepel a géppisztoly.
A folyosó fordulójában ?rt álló fickó, csodálkozó arccal rogy a földre.
Tovább! Mert ha észbe kapnak, végünk!
Még mindig nem lövök.
Amikor emberem halálosztója elhallgat, kitör a birodalmi káosz. Német és magyar vezényszavak röpködnek a leveg?ben, lábak rohanását, fegyverek csörgését hallani.
Miel?tt elérnénk a folyosó végén lév? el?csarnokot, két fiatal suhanc állja utunkat.
Tüzelnek.
Hasra vágjuk magunkat, meghúzom az elsüt? billenty?t.
Jobbra-balra borulnak. Mögöttünk valaki halált váró sikolyt hallat.
Kijutunk az el?csarnokba.
Iszonyatos golyózápor fogad bennünket.
Föntr?l és oldalról lövik csapatunkat.
Mellettünk sorban halnak meg a fegyvertelen, védtelen öregek.
Igor leszakít az övér?l egy kézigránátot, és az emeletre hajítja. A robbanást és az azt követ? pillanatnyi csendet kihasználva átrohanunk a porta el?tt, és kirontunk az összetört üvegajtón át a hátsókertbe.
Körülnézek.
Ketten vagyunk. A többiek bent rekedtek a házban. Az Isten legyen hozzájuk könyörületes.
Kerepelnek a géppisztolyok. Az ablakból l?nek ránk.
Minden fedezéket kihasználva lassan hátrálunk az erd? felé.
Barátom golyót kap a lábába.
Igyekszem ?t megközelíteni, de artikulátlan hangon rám üvölt.
– Menj! Ne tör?dj velem, menekülj!
Tudom, hogy nem hagyhatom itt. De olyan zárótüzet zúdítanak kett?nk közé, hogy szinte elolvad a hó a becsapódó lövedékekt?l.
Valami sötét tárgy repül át felettem.
Kézigránát!
Leesik Igor mellé.
Robbanás!
– Uram! Irgalmazz!
El innen, menekülni! Egyedül vagyok, töltényeim elfogytak!
A kert végében meglátom a hatalmas PB tartályt. Ez biztosítja a ház gázellátását.
Egyetlen egy kézigránátom maradt! Kibiztosítom, behajítom a tartály alá.
Aztán futás!
Óriási detonáció!
Ég, lángol a környék.
Elérem az erd?t. A lábaim egyre nehezebben bírják a rohanást.
Elvágódom.
Sós vér ízét érzem számban. Kúszok a hóban, taknyom, nyálam egyben. Fáradtan török magamnak utat a s?r?ben. A t?levelek és az ágak felsértik kezemet, arcomat.
Remegek a félelemt?l.
A tüzes bolygó halványan mosolyog a horizonton. Mintha rajtam vigyorogna.
Körülöttem békebeli csend honol, csak a t?z ropogását hallom a távolból.
Élek!
Pedig ezt a borzalmat sok millióan nem élték túl.
Megállok, nekid?lök egy fának.
Könnyek folynak szemeimb?l, egész testemet rázza a zokogás.
Kiáltani szeretnék!
Kiáltani, hogy mindenki hallja!
Nem jön hang a torkomra, csak suttogni tudok.
Emberek!
Ismét fasiszta bakancsok dübörögnek otthonaitok felé!
Ne nyissatok ajtót!
Vigyázzatok!
Most vidéken élek, Budapestt?l ötven kilométerre, egy tanyán. Kutyákkal, szárnyasokkal, disznókkal körülvéve, majdnem boldogan. Lovam is van, néha nyeregbe pattanok, és kilovagolok a pusztába. Tévém, rádióm nincs, újságot is csak ritkán látok, akkor átlapozom. Csupán a könyvek jelentik a szórakozást, ?k biztosítják számomra a felejtést. Amikor eljöttem Pestr?l, akkor magam mögött hagytam múltamat, és nem tudom, mit hoz a jöv?m? Itt senki sem ismer, és én sem ismerek senkit. Senki sem faggat, senki sem érdekl?dik, ki vagyok, és miért vagyok. Néha persze társalgok emberekkel, de csak keveset, mert nincs mit mondanom. Viszont soha, senkinek nem mesélek magamról, és nem mesélek a történtekr?l. Minek? Úgysem hinnék el. Hisz az újságok is csak annyit hoztak akkor, hogy gázrobbanás történt egy vidéki szállodában, sok a halott.
Az igazságot, a nácizmus újraéledését valakik titkolják. Pénzemberek, politikusok, titkos csoportok? Tudja a fene! Azt sem tudom, hogy elszeparált esetr?l, vagy komolyabb problémáról van szó, és az igazat megvallva, nem is akarom megtudni.
De az alapigazságot, ennyi kaland és tragédia után egyszer és mindenkorra megtanultam.
Ezt a világot nem lehet megmenteni, mert a világ nem akarja, hogy megmentsék. Mert a világ bolond.
Kunszentmiklós, Bösztörpuszta, 2007. december.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: Adminguru
