53.
Az éttermet a kastély lovagtermében rendezték be.
Tarkómon érezve testőröm vodkagőzös leheletét, a boltíves ajtót szélesre tárva lépek be a helységbe.
A carrarai márvánnyal kirakott terem ridegségét a plafonról lelógatott középkori zászlók igyekeznek oldani. A tölgyfával burkolt, zöldre pácolt falakat korhű szablyák, kardok, buzogányok, és ember nagyságú színes pajzsok teszik muzeálissá. Hajdanvolt marcona vitézek fényesre suvickolt páncélöltözetei ragyognak az ablakok beugróiban, és onnan vigyázzák a vacsorázó vendégek nyugalmát.
Magas, vékony pincér áll meg előttem. Jamesra, a félhülye amerikai kollégájára emlékeztet. De lehet, hogy Jonesra.
— Kérem uram, kövessen. Mutatom az utat — mondja, és elindul előttem.
— Uram! Ez azt nézni ki belőlünk, hogy nem találni el asztalig? — suttogja Bélám. — Uram! Szólni nekem és én lelőni hülyét — közben benyúl a szmokingja alá a marhája.
— Eszébe ne jusson! — parancsolok rá, és az jár az eszembe, mi a kutyaszart vétettem, hogy megint a nyakamba kaptam egy hülyét.
Megállunk egy sokszemélyes, ovális asztal mellett. Pincérünk a seggem alá tolja a széket, emberem leül a jobb oldalamon. Egyelőre ketten vagyunk, van időm körülnézni. Megcsodálom azt az előkelő eleganciát, azt az építészeti virtust, ahogy az egész épületet rendbe hozták. A lakberendező választékos munkáját dicséri az ízléses pohárszék a fal mellett, és a roppant mérető, ódon csillár. Úgy érzem magam, mint egy korabeli megfáradt lovag, akit a hosszú csavargás után vendégül lát a vár ura. Kortyolok a pohár burgundiból, aztán olyat teszek, amit a kóbor lovagok nemigen szoktak. Letörök a kenyérből, megsózom, megeszem.
Azért ennek a gyökér Bedőnek van ízlése. Tudja a nyomorult, mibe kell pénzt feccölni.
Amin viszont egy cseppet megütközöm, nincs a személyzet között egyetlen egy csaj sem. Pedig ilyen helyen legalább egy várúrnőnek illenék lennie. De nemhogy úrnő, de még szobacicus sincs vendéglátóink között. De még a pincérek és ajtónállók között sem lelhető fel a kacér fehérnép.
Frankón rontja az összképet, hogy csupa felnyírt hajú, szikár, vékony fapofa sündörög körülöttünk.
Nagyon bízom benne, hogy jó helyen járunk, és ez a vár az a vár, nem pedig egy Isten háta mögötti „homokvár”.
Nyílik az ajtó, és a szánról megismert Miklós bátyám és örökké zsörtölődő oldalbordája közelít felénk. Bélám mintha kitalálná gondolatomat, suttog.
— Kemencében szokták sütni az ilyen banyát!
Igaza van, mert már messziről hallom Elvira csacsogását.
— Miklós! Ön nem ehet semmiféle zsírosat, és kérem, óvakodjon mindenféle főszertől!
Felállunk, üdvözöljük az érkezőket. Helyet foglalnak velünk szemben.
Most már sorban érkeznek a telelő vendégek. Még egy házaspárt, és két magányos urat ültetnek asztalunkhoz.
A másik asztalnál hét vendég élvezi az Újházi tyúkhúsleves minden gyönyörét. Hat idősebb bonviván, és egy negyven éven felüli, hű de kurva jól nézek ki a férjem pénzén-típusú szőke.
Mint legfiatalabb, illedelmesen mutatkozom be újonnan érkezett asztaltársaimnak. Bemutatom Bélát is, mint titkáromat.
A szinte teljesen kopasz, kövér urat Mécs Albertnek hívják. Mellette helyet foglaló, zárkózott feleségét Juditnak.
A két úr közül az alacsonyabbik Zicher Róbert, a magasabbik Geiger Lajos.
Csendben zörögnek az evőeszközök. A társaság a finom sültek élvezetével van elfoglalva.
Geiger úr hozzám fordulva töri meg a csendet.
— És ön, fiatal barátom, mivel foglalkozik?
Szalvétával megtörlöm számat, lenyelem a falatot.
— Én, kérem, üzletember vagyok, befektető — mondom.
Miklós bátyám hatalmas libacombbal birkózva rám hunyorog. Legyűri a falást, cuppog.
— Akkor, kedves öcsém, adol-veszel? Igaz?
Elmosolyodom ízes beszédén.
— Úgy valahogy — mondom, és szedek még egy kis krumplit.
Elvira naná, hogy piszkálja élete értelmét.
— Látja, Miklós! Ha maga is vállalkozott volna, és nem a tűzoltóságnak szentelte volna életét, meg az enyémet, akkor nem itt tartanánk!
Elmosolyodik az öreg, gúnyosan fordul neje felé.
— Látja, szívem! Abban biztos vagyok — kortyol bele poharába, vidáman folytatja. — Akkor kegyed most nem lenne itt, hanem szépen bennégett volna idegbeteg szülei házában.
Elfehéredik az asszony, összeszorítja fogait, villognak szemei.
— Nem tűröm! Érti?! Maga felfuvalkodott, gonosz vénember! Nem tőröm, hogy gyalázza szüleim emlékét!
Az ital kezd a tűzoltóparancsnok fejébe szállni.
— Elegem van magából, kedvesem! — mondja kicsit megemelt hangon. — Legjobb lenne, ha felmenne lepihenni.
Bélám teletölti poharamat.
— Egészség, uram!
Elvira felpattan, elviharzik.
Pár percnyi csend után a kopaszhoz intézem szavaimat.
— És ön, kedves uram, mivel foglalkozik?
— Mi, kérem, Juditommal órásüzletet vittünk — közben megsimogatja felesége kezét. — De az már régen volt. Most a fiunk csinálja, mi már nyugdíjban vagyunk.
Miklóshoz fordul.
— Úgy látom, barátom, egyre nehezebb az asszonnyal.
Amaz legyint a kezével.
— Tudjátok, közeleg az évforduló, és ilyenkor nagyon nehéz vele.
Zicher kapcsolódik bele a beszélgetésbe.
— Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy még mindig téged hibáztat? — kérdezi csodálkozva.
Kezd érdekelni a dolog.
— Miklós bátyám — mondom az öregnek. — Beavatna? Megvallom őszintén, engem megrettent kedves felesége viselkedése. Amikor ilyet látok, a maradék bizodalmam is elmegy a házasság intézményétől.
Csend telepedik közénk.
Pipára gyújtok, pincérünk leszedi az asztalt.
Az eddig hallgatag Judit szólal meg félénken.
Nekem intézi a szavait, de nem néz rám.
— Ez most nem alkalmas időpont, hogy a múltról beszélgessünk. Elégedjen meg annyival, fiatalember, hogy itt mindenki ismeri a másikat, és sok-sok éve együtt töltjük a karácsonyt.
Ha légy lenne a helységben, hallani lehetne szárnyai csapkodását. Ezek az emberek, így tizenegyen, valami közös, rám nem tartozó titkot őriznek.
De ha jól belegondolok, semmi közöm hozzá! Nem azért vagyok itt, hogy idős emberek sok éves hasfájását hallgassam.
Megtöröm a csendet.
— Szeretném meghívni önöket valami italra.
A férfiak pezsgőre szavaznak, Judit csokiflippet kér.
Intek a pincérnek.
A másik asztalnál hangoskodik a szőke nő.
— Hát férfiak vagytok ti? Senki sem akar egy jót kettyinteni Rozikával?
A mellette ülő szakállas felemeli hangját.
— Megint kezded? Megmondtam neked otthon! Ha részegre iszod magad, hazazavarlak!
A nő vadul felnevet.
— Hahaha! Nézzétek az Impotenci Jencit! — gúnyosan folytatja. — Ez nevezi magát férfinak! Nincs is pö…
Durr! Egy kurva nagy pofont zavar le neki a szakállas. Hanyatt esik a ribanc, székestül, poharastul. Hites ura felugrik, fölémagasodik, úgy sziszegi.
— Azonnal feltakarodsz a szobádba! Nem akarlak ma már látni!
Pincérek sietnek oda. Felsegítik a tökrészeg nőt, összeseprik az üvegcserepeket.
Bélám vonja le az ilyenkor szokásos tanulságot.
— Úgy látni, ez nem lenni vidám társaság.
Geiger nyugtatgatja a többieket.
— Tudjátok, hogy mindig hasonlóan kezdjük. Aztán majd csak rendbe jön minden.
— Vagy nem — mondja Miklós. — Azt hiszem, én is felmegyek, megnyugtatom Elvirámat.
Megbiccenti fejét, összecsapja bokáját.
A többiek is szedelőzködnek, elköszönünk egymástól.
Cseppent sem vagyok álmos, emberemhez intézem szavaimat.
— Van kedve inni egy vodkát?
Naná, hogy van! Meg sem kellett volna kérdeznem.
Felmegyünk a lakosztályomba. Levetem cipőimet, kényelmesen elhelyezkedem a parázsló kandalló mellett. Bélám kitölti az italt, helyet foglal a magas trónuson.
Koccintunk.
— Te mit szólni, uram? — kérdezi.
— Mihez?
Le-föl mozgó ádámcsutkával vödöli a pálinkát. Zakójának ujjával törli le a szája széléről az ottfelejtett cseppeket.
— A balhéról — mondja.
— Semmi különös — felelem. — Öreg, megfáradt emberek mindennapi civódása. Unalomba fulladt keserű házasság, pitiáner vitákkal.
— Nem hinni — mondja fejét csóválva. — Ez lenni sokkal komolyabb problem. Hinni nekem, meglátni lenni igazam.
Az asztalhoz sétálok, teletöltöm poharainkat. Elnevetem magam.
— Nono, Sherlock Béla, nono! Csak ne lásson rémeket egy idegileg gyenge asszony férjellenes kirohanásaiból!
Megrántja vállait.
— Nekem lenni nagynéni Novoszibirszk. Ő pont viselkedni így nagybátyámmal. Aztán egy ködös téli hajnalon megtörténni baj.
Iszik. Kíváncsian várom a folytatást.
Feláll a tűz mellől, a sötét ablakhoz sétál. A sejtelmes fényben óriásivá nőtt árnyéka megpihen a biedermeier szekrény oldalán. Kibámul az éjszakába, lelki szemei előtt megjelenik a festői szibériai táj. Felsóhajt.
Türelmetlenül sürgetem a történet folytatását.
— És? Mi lett velük?
A borzasztó emlékek előtörnek a múlt bugyraiból, megtörli könnybe lábadt szemeit. Halkan, mint aki magának mesél, folytatja.
— Én akkor még lenni kiskölök. Jönni rendőrök, mondani apácskámnak, hogy meghalni neki húga. Apácskám sietni el rendőrökkel, megnézni mi történt. Nagynéném feküdni asztal alatt, körülötte lenni sok dühös gomba.
— Mérges — javítom ki. — Megmérgezte a férje?
— Nem! Rosszabb! Nagynéni megmérgezni nagybácsi, csak elcserélni tányérok véletlenül. Ő is szeretni gomba, alaposan bezabál, és megtörténni baj.
— És mi lett a nagybácsival? — kérdezem.
— Mi lenne? Rá egy évre ő is meghalni.
— Szerette az asszonyt és utána halt. Igaz? — kérdezem, én hülye.
Megint a poharakat tölti. Van huzatja az embernek.
— Azt én nem tudni, szerette-e. Utána halt, az biztos. Lelőtték egy bankrablásnál.
— Szerencsétlen ember. Nem elég, hogy elvesztette az asszonyt, még ki is rabolták — mondom sóhajtva.
Bélám válaszából látszik, kicsit hülye vagyok.
— Fenéket! Ő volt a rabló. Ki akarni fosztani kolhozbank páncélja. Jönni milicija és lelőni. Annyi lukat lőttek rá, hogy átfolyt rajta a víz, amikor mosták a proszektúrán.
Tetszik a történet, megragadott testőröm úri származása.
— És apácskának mi volt a foglalkozása? — kérdezem.
Megvakarja homlokát, megint a múlt emlékein mereng.
— Apácska lenni bátor ember! Ő falazni nagybácsinak, mikor az csinálni stikli.
— Értem — mondom vidáman, mert szórakoztat a történet. — Szóval, olyan rablógazdálkodásfélét folytatott a rokonság. Ugye?
— Nem. Sose gazdálkodni. A nagyapának lenni egyszer lova, de jönni hétvégén sok vendég, és megenni paripa. De az nem lenni gazdálkodás.
Érdekes család. Tovább kérdezem.
— És anyácska? Ő vezette a háztartást?
— Igen! Vezetni konyha, meg keresni sok pénz.
— Értem. Anyuka sokat dolgozott.
— Anyuka sokat strichelni. Meg is mondani neki apácska. Hej Maruszja, Maruszja, egyszer lenni rossz véged!
— És? — kérdezem.
— Nem lenni és. Anyácskát elvinni szifiszifisz.
— Szifilisz — javítom ki.
— Lehet — feleli szomorúan. — Én akkor még lenni kisfiú, nagy kóterben.
Elfogyott a vodka, álmosság telepedik szemeimre.
— Jól van, Béla, majd holnap folytatjuk a beszélgetést. Jó éjt.
Az ajtóig kísérem, kezet fogunk.
Odakint Istenverte hideg lehet, mert a ropogó tűz ellenére rettenetesen lehűlt szobámban a levegő.
Bebújok a méretes franciaágyba, nyakamig húzom a takarót.
Tengermély álmomból — minden átmenet nélkül — hirtelen felébredek. Fingom nincs, hány óra lehet, hajnalodik, vagy éjszaka van. Meresztgetem szemeimet, vaksötét telepedik szobámra. Bizonytalan, ritkán tapasztalt érzés kerít hatalmába.
Van itt valaki.
Mintha ezer szem lesné mozdulataimat, hűvös, simogató kezek cirógatnák arcomat.
A kurva életbe! Mi folyik itt?
Valahol a távolban harang kondul, lanyha szélfuvallat — zárva van az ablak — meglebbenti a függönyt. Orromra húzom takarómat, sötétséghez szokott szemeim pásztázzák lakosztályom zugait.
A szenvtelenül vigyorgó telihold előbukkan a felhők mögül, és hosszú útján megpihenve befénylik ablakomon.
Ütött a kísértetek órája.
A büdös francban kell nekem a dúsgazdag mágnást játszanom egy ilyen szemét helyen! Mennyivel jobb lenne otthon készülni az ünnepre. Én hülye!
Reccsenés!
Fegyverem még a bőröndömben, kézigránát nincs nálam. Szép kilátások. Izzadó kézzel nyúlok ki a takaró alól, az éjjeli lámpa kapcsolóját keresgélem.
Kattanás. A francba! Nincs áram!
A holdfény világította szekrény felőli oldalon megmozdul egy árnyék. Szemeimmel követem tető lassú mozgását. A kijárat felé araszol.
Óvatosan az oldalamra fordulok, magam alá húzom lábaimat. Összeszedem őseimtől örökölt bátorságomat, és óriási csataüvöltéssel a behatolóra vetem magam.
Elvétem az ugrást.
Feldöntöm az asztalt, hátamra borul az a rohadt nehéz trónszék, fejem mellé zuhan a váza, nyakamba hullik a virág.
Csapódik az ajtó, megnyugtató magány telepedik bátor vállaimra.
Feltápászkodom, tapogatózva megkeresem a falikapcsolót. Felkapcsolom a villanyt.
Működik.
Papucsba bújok, rendet rakok felborogatott bútoraim között. Nem hiszel a szellemekben, sem a földöntúli erőkben. A gonoszmanó-mesékből már kinőttem, és tudtommal lidércek sem léteznek.
Bár… Egyszer mesélte a nagyfater, még kölök koromban, hogy látott már garabonciást. Neki pedig hinnem kell, mert sose vert át.
Lehet, hogy az éjszakai látogatóm maga volt a Garabonciás, aki roppant előkelő személy babonáséknál. Apja maga az ördög, anyja pedig boszorkány, aki valamelyik gellérthegyi kirándulás után hozta világra őkelmét. A Garabonciás szürke köpönyeget visel, melyet egyes vidékeken felleghajtónak neveznek. Amúgy ártalmatlan jószág, csak azzal cseszik ki, aki megtagadja kérését, vagy nem látja őt szívesen a kályha tüzénél.
Ezt naná, hogy a nagyfatertól tudom, hisz neki maga az ördög volt a cimborája.
Aztán, lehettem vagy nyolcéves, amikor vidéken voltam Vilma nénémnél. Farkasordító január volt. Újév napján a szomszédék Jóskája, aki idősebb volt nálam néhány évvel, lihegve kopogott be ajtónkon.
— Pista! — mondta. — Jer velem! Mutitok valamit!
Ködmönt, kucsmát húzott rám Vilmuska, csizmába bújtatta lábaimat. Futottunk a falu végibe. Lesben álltunk Srófos bácsiék sufnija mellett.
Én nem tudtam mire vélni a várakozást újév hidegében. De nem mertem megszólalni, örültem, hogy a nagyfiú magával hozott.
Összebújtunk a nagy hidegben, vörösre fagyott az orrunk, megfagyott leheletünk.
Sűrű pelyhekben hullott a hó.
Feltámadt a szél, kavargott a tejszerű, lassan leszálló köd.
Egyszer csak a távolban észrevettünk egy lassan mozgó, közeledő valamit. Meggörnyedt a pusztító szél támadásaitól. Nehezen szedte lábait a térdig érő hóban. Szinte óráknak tűnt, mire a közelünkbe ért.
Megdermedtem rémületemben.
Hórihorgas, nagy szakállú ember küzdött a dühödt elemekkel.
Fejét széles karimájú kalap fedte, testét szürke köpönyeg takarta.
Jóskám keresztet vetett. Benyúlt a zsebébe, maroknyi sót vett elő, és bal kezével átdobta a bal válla fölött.
Közben mormogott.
— Távozz, Garabonciás! Távozz!
Majd’ beszartam!
Azt sem tudom, hogy kerültem haza. Utána napokig lázas betegen feküdtem, Vilma néném szerint félrebeszéltem. Kalandunkról senkinek sem mertem beszélni mind a mai napig.
Amikor befejezem a rendrakást, az ajtóhoz sétálok. Megdöbbenve tapasztalom, a kulcs belül van, és az ajtó zárva.
Ezen a bejáraton senki sem közlekedhetett. Se ki, se be.
Át kellene dobnom egy kiló sót a vállaim fölött. Hátha az segít. Hogy miben kellene segítenie, nem tudom, de világéletemben utáltam a bizonytalan helyzeteket. Viszont folyamatosan bizonytalan helyzetbe kerülök. Már igazán megszokhattam volna.
Megnézem az órámat. Hajnali három óra van.
Haza kéne mennem.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
