55.
Belépve, az ünnepi díszbe öltözött lovagterembe, elhaladok a felsorakozott pincérek sorfala mellett. Hátul, az ebédlő végében, két páncélos vitéz között, hatalmas fenyőfa hirdeti Jézus születését.
Kényelmesen elhelyezkedem székemen. Láthatatlan hangszóróból karácsonyi muzsika szól.
Természetesen, mint ittlétem alatt annyiszor, megint egyedül vagyok.
A nagyra nőtt, tűlevelű fa roskadozik az ezüstösen csillogó, tömérdek dísz súlya alatt. Plafont érő csúcsa szikrázó fénnyel veri vissza a Pazar csillár világát.
Kölök koromban úgy mondták az öregek, ott fent, a kupolában lakik az Öreg Ajándékozó.
Az egyik pincér a fenyőhöz lép, gyufa lobban. Halk, sercegő hang után, millió tüzes csillag hull a vastag szőnyegre. Észre sem veszem Bélám érkezését.
— Mit szólni uram? Ez lenni nagyon szép!
Bólintok, és vörösbort töltök poharainkba.
Koccintunk.
— Én úgy látni uram, mi megint vacsorázni kettesben.
Megrántom vállaimat, mint akit nem érdekel a dolog.
— Nincs mit tenni — felelem. — Úgy látszik társainknak nem ünnep az ünnep.
Emberem a fenyőt vizslatja.
— Nagyon szép! — mondja. — Mikor én lenni kiskölök nagy kóterban, ott is nevelők állítani ekkora fa. Minden gyerek kapni kis ajándék. Fiúk kapni fapuska, lányok kapni babácska. Aztán mi puskával lelőni lányok babácskája. Reggelre lányok összegyűjteni sok puska, és meggyújtani. Nevelő lenni kurva ideges, mert tűz lenni klotyóban, és nem tudni szarni. Szirénázva jönni tűzoltók, de nem lenni víz tartályban. Estére leégni egész gyermekotthon.
— És megsérült valaki? — kérdezem, és meglehetősen jól szórakozom Bélám szabatos előadásmódján.
— Persze! — bólogat. — Megsérülni pedellus bácsi.
— Megégett?
Mielőtt folytatná, kortyint a borból.
— Á! Nem égett! Ő nagyon megijedni, amikor kitörni pánik, és bátorságot meríteni bolsoj üveg vodka. Erre kedves felesége, akit nevezni Idegbeteg Mása, mert mindig ideges némber, meglökni kezét, amiben lenni pálinkás üveg. Flaska leszaladni torkára, egész mélyre, szerencsétlen majdnem megfulladni. Közben minden pia ömleni bele beleibe. Naná, hogy berúgott, de nagyon. Olyan részeg lenni, hogy kilépett ablakon másodikról, és nagyon megütötte hisztis feleségét, mivel magával rántotta és rája esett.
Horpadt mellű pincérünk hallevet tesz az asztalra.
Falatozunk.
Roppant szokatlan, hogy egy ekkora teremben csak ketten vagyunk. Holott, van még tizenegy vendég rajtunk kívül. Igazán nem tudom mire vélni a dolgot. Legszívesebben felpattannék, megkeresném Miklós bátyámat, és kifaggatnám.
A bejáratnál felsorakozott pincérek mogorván figyelnek minket. Lehet, hogy üldözési mániám van, de semmi jót nem ígér ránk szegezett tekintetük.
Valami van a levegőben. Bizonytalan, megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába.
Ismét csillagszóró lobban, halkan szól a zene, nyugalom van, és mégis!
Most rántott hal, tartár és köret kerül asztalunkra. Bélám rizst szed magának, én a sült krumplira szavazok. Lassan, komótosan eszünk. A tányérom szélére mintát rakok ki szálkákból.
— Elnézést uram! — emelkedik fel Bélám. — Rögtön jönni, csak lenni dolgom toalettben.
Ismét bort töltök magamnak, iszom és gondolkozom.
Az is előfordulhat, hogy az öregek valamilyen elmebeteg szekta tagjai, akik nem ünneplik a karácsonyt. Lehet, azért jöttek fel ide, hogy bűnös, idióta bálványuknak adózzanak. Bár! Elég jó emberismerő vagyok, és Miklós bátyámból nem nézem ki ezt az őrültséget. De ki tudja? Remélem az elkövetkező napok, választ adnak majd minden kérdésemre.
Emberem izgatott megjelenése vet véget elmélkedésemnek.
— Uram! Történni valami nagyon furcsa! — hadarja. — Jönni gyorsan!
Mióta ismerem, még nem láttam őt ilyen feldúltnak. Gyanakodva kérdezem.
— Csak nem ég a ház, kedves uram?
— Jönni gyorsan! Gyerünk már!
Kifelé menet veszem észre, hogy a pincérek mind egy szálig eltűntek az ajtóból. Átmegyünk a hallon, ki, a hideg éjszakába.
A szállodába vezető lépcsőfeljáró tetején, karba font kezekkel, félkörben áll a kastély teljes személyzete.
A süvítő szél kitartóan támadja az erdő sűrű fáit. Arcunkba hordja a havat, fehér lepellel fedi be zakónkat.
Távol az épülettől sötét tömeget veszek észre.
Amikor szemem hozzászokik a sötétséghez, akkor fedezem fel, hogy telelő társaimat látom a térdig érő hóban.
Egyenlő távolságban állnak egymástól, arccal az erdő felé.
Kíváncsian megyek közelebb. Nem tudom mire vélni viselkedésüket.
Bélám a nyomomban.
Elsüllyedünk a hóban, félcipőinkben lefagy a lábunk.
Mozdulatlanul állnak a hóviharban, könnyező szemüket az ég felé emelik, és valami, számomra ismeretlen dalt kántálnak. Elfagyott kezeikben, apró, keretes képeket tartanak.
Kinek, vagy minek a fényképe, nem tudom. Innen, ahol állok, nem tudom megállapítani, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem visz rá a lélek, hogy közelebb menjek.
Állunk a fergetegben. Mérhetetlen szánalom és szomorúság vesz rajtam erőt.
Minden eddiginél dühödtebb a vihar támadása. Üvöltve korbácsolja a meggörnyedt fákat, rázza az ablakok bezárt spalettáit. A megrémült hold bebújik a komor fellegek mögé, és onnan szemléli kíváncsian a szomorú gyülekezetet.
Egyre hangosabban száll az ének, a panaszos ének!
Túl üvölti, túl harsogja a megvadult elemeket.
Kezeiket az ég felé emelik, öklüket rázzák, patakzik könnyük.
Döbbenten állunk az Istenverte hidegben.
Mi ez? Mi történik? Mi közöm az egészhez?
Elhalkul az ének, lehanyatlanak a kezek.
Csend van, csak a szél süvít.
A táncoló hópelyhek lassan belepik a fekete kabátokat, megfagy a lehulló könny.
Sarkon fordulok, magammal húzom ijedten bámuló emberemet. Felmegyek a lépcsőn.
A csokornyakkendős, felnyírt hajú gyülekezet, pökhendin figyeli az eseményeket.
Elhaladunk mellettük, besietünk a meleg étterembe.
Átfagyva ülünk vissza asztalunkhoz. A hidegtől, vagy talán mástól remegő kezemmel italt töltök.
Kiszáradt szájamnak jól esik a vörösbor.
Sok időbe telik, mire meg tudunk szólalni.
— Ez lenni magyar népszokás? — kérdezi Bélám.
Tanácstalanul tárom szét kezeimet.
— Nem! Biztos, hogy nem!
Pincéreink is visszatérnek megszokott helyükre. Gúnyos grimasszal arcukon teszik a dolgukat.
Órámra nézek. Lassan éjfél. Elköszönök társamtól, szobámba megyek.
Nyugodtan telik az éjszaka.
Csupán az öreg zsivány matat a fölöttem lévő szobában.
Le-föl sétál titkos rejtekén, mankójával kocogtatja a nehéz tölgyfa padlót.
Egy-kettő! Egy-kettő!
Hajnalra alábbhagy a vihar tombolása. A hó továbbra is rendületlenül hullik, belepi az utakat és ösvényeket. Elrejti az élelmet az éhező állatok elől, és betakarja a szétfutó nyomokat.
Reggelihez gyülekezik a társaság. Elvira kivételével, mindenki a megszokott helyén ücsörög. Sikerül a tegnapi hangulatot átmenteni. Olyan érzésem van, mintha egy halotti tor közepére csöppennék.
Miklós bátyám penge vékonyra szorított szája, Judit riadt tekintete, Zicher remegő keze, mind-mind a tegnap estét juttatják eszembe.
Kérdések sokasága tolul ajkamra, már-már kibuggyannak fogaim közül, de valami azt súgja: Ne kérdezz! Jobb, ha nem tudsz semmit!
Vajat kenek kenyeremre, teámat kavargatom. Bélám kaszinótojással és virslivel csillapítja állandó éhségét.
Judit vet véget a némasági fogadalomnak.
— Most, hogy túl vagyunk mindenen, szeretném, ha közösen kirándulnánk az erdőbe.
— Elvirám, biztos, hogy nem tart velünk — mondja Miklós bátyám. — Gyengélkedik.
Zicher veszi át a szót.
— Miklós! Megint veszekedtetek?
Szomorúan int nemet fejével az öreg. Szalvétával törli meg száját.
— Nem! De megint engem hibáztatott. Azóta is én vagyok a bűnös — lemondón legyint a kezével. — Ezen már csak a halál fog változtatni.
Bélám rám emeli tekintetét, jelezve, hogy megint milyen vidám témát boncolgatunk.
Judit megpróbálja a lehetetlent. Megnyugtatni Miklóst.
— Tudod, hogy mindig kikészül ilyenkor. Legyél türelmesebb hozzá.
Felcsattan a bátyó hangja.
— Türelmesebb! Azt mondod, legyek türelmesebb! Hogy? Könyörgök! Hogy? Amikor mindenért engem hibáztat! Az Isten verje meg! — idegességében feldönti poharát. Oda sem figyel, emelt hangon folytatja. — Ott voltunk mindnyájan! Meg tudtuk védeni őket? Feleljetek! Meg tudtuk védeni őket?
A másik asztaltól is felénk fordulnak. A kérdés még ott lebeg a levegőben.
— Nem! Nem volt mit tenni! — mondja Geiger. — De jól tudod! A feleséged másként gondolja. Ő nekik ment!
Idegesen felpattan az öreg. Kirohan az ajtón, fellöki a kávéstálcát egyensúlyozó pincért.
Oda se neki.
Rohan tovább, át az előtéren, fel az emeletre.
Ismét hallgatásba burkolózik a társaság. Csak az evőeszközök csörömpölése hallik.
Bélám meglök a könyökével, fülembe súgja.
— Te tudod, mi van, uram?
Rázom a fejem, és a tököm tele van az egész rejtéllyel.
Kis idő múlva a szőke démon ül át asztalunkhoz.
— Na, Juditom! Megyünk az erdőbe? — kérdezi.
A nő megrázkódik, mintha valami mély álomból ébredne.
Sziszegve fordul a kifestett nőhöz.
— Veled én nem megyek sehova! Érted?
— Hahaha! Hát még mindig haragszol? — kacag fel gúnyosan a szőke.
A szakállas megragadja barátnője karját, és elráncigálja asztalunktól. Közben pöröl vele.
— Megmondtam neked, te ócska ribanc, nincs jogod bántani őket! Megértetted? Nincs jogod! Kérj bocsánatot!
Sátáni kacaj hagyja el a kifestett szájat.
— Hahaha! Még hogy bocsánatot? Hülye vagy te, ember! Ezektől én nem kérek semmit! Érted! Semmit!
Tenyérrel veri a nő hátát a férfi. Közben üvölt.
— Bocsánatot kérsz! Megértetted? Különben kitaposom a beledet!
Az asszony már a földön fekszik, vinnyog, mint egy sebzett vad.
Felemelkedem, hogy segítsek neki, de Geiger megfogja a karomat.
— Kérem! Most az egyszer, kérem! Ne avatkozzon bel.
Tehetetlenül ülök vissza a helyemre. Utálom, ha nőt vernek. Még akkor is, ha megérdemli.
— Ne bánts! — könyörög az asszony. — Kérlek, ne bánts! Bocsánatot kérek, ígérem, csak ne bánts!
A szakállas felráncigálja a földről, Judit elé penderíti.
— Hadd halljam! — kiáltja.
— Bocsánatot kérek, Juditom — rebegi nagyon halkan.
Mécsné gőgös arccal nyugtázza a bocsánatkérést. Férje felemelkedik ültéből, felsegíti feleségét, kisietnek a helységből.
A másik asztalnál is szedelőzködnek. Négyen maradunk a teremben.
Geiger hosszan bámul a távozók után.
— Szegény Ottónak sok problémája van az új asszonnyal.
Zicher kávéját kavargatva fejti ki véleményét.
— Nem lett volna szabad más nőt választania, szegény Veronika halála után. Főleg nem egy harminc évvel fiatalabbat.
Geiger nevetve hozzáteszi.
— Aki fehérmájú, az ne akarjon öreg heréltet, amikor a legelő tele van fiatal csődőrrel.
Nevetünk a szövegen, lazulni látszik a feszültség.
Folytatja az eszmefuttatást.
— Bolond cafka! A rőfös pénzére utazik, azért a nagy szerelem. Nem tudja az ostoba némber, hogy a manit az alapítvány örökli. Ezt, az a ravasz Ottó elfelejtette közölni őnagyságával. Kíváncsi leszek, ha megélem, milyen pofát vág majd őribanca, ha felbontják a végrendeletet.
Felteszem egyik kérdésemet, a sok közül.
— Mi az ellentét a két hölgy között?
Zicher adja meg a választ.
— Judit és Veronika remek barátnők voltak. Amikor Ottó feleségül vette Katit, akkor Mécsné nem rejtette véka alá véleményét. Tudja fiam, milyenek az asszonyok. Kígyót-békát kiabáltak egymásra, nem volt maradásuk egy társaságban.
— De most mégis együtt vannak! — mondom.
— Ez most más. Nekünk karácsonykor együtt kell lennünk — kis idő múlva hozzá teszi. — Mindig együtt kell lennünk karácsonykor.
És Bélám felteszi a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb kérdést.
— Miért?
Zicher az abroszt fixírozza, kávéscsészével, kiskanállal játszik. Geiger szalvétát gyűröget. Nagy sokára szólal meg.
— Erről talán most ne beszéljünk. Talán egyszer valaki közülünk elmondja magának, maguknak, a tegnap este előzményeit. Az is lehet, sose tudják meg. Nem tudom! — tárja szét karjait.
Ezzel, mintegy lezárva az utat a további kérdések elöl, búcsút intenek nekünk.
Ketten maradunk. A levegőben feltevések, talányok, kérdések lebegnek.
Bélám szája elé teszi lapátnyi kezét, és óriásit böfög.
Kisétálok a szálloda elé, a hóba. Megszemlélem a legfelső emelet spalettáit.
— Te mit lesni uram?
— Őszintén szólva, nem tudom. Valaki az éjszaka kellős közepén sétált a fölöttem lévő szobában. Tudni szeretném, kicsoda?
Ekkor emberem érdekes kijelentést tesz.
— Én is hallani csámborgást. Kimenni éjszaka folyosóra, mondani magamban, én felmenni emeletre, szólni neki, lehet befejezni csatangolás.
— És mit mondott?
Mintha kicsit sápadt lenne a fiú, amikor folytatja.
— Uram! Ez lenni kísértet!
— Ugyan már! Kísértetek csak a mesében léteznek! — felelem.
— Akkor hogyan menni föl oda? — mutat a szobánk felett lévő szintre.
— Nem értem a kérdést.
— Én körbejárni egész emelet — mondja. — És sehol nem találni lépcső. Te érteni ezt uram? Nincs lépcső!
Hitetlenkedve nézek rá.
— Ez biztos?
Sértődve kérdez vissza.
— Te azt hinni uram, hogy én lenni vak és hülye?
— Dehogy! Csak szeretnék valamiféle normális magyarázatot kapni a történtekre.
Ismét feltámad a szél, rázza a titokzatos ablaktakarókat.
Bélám lehajol, elhajít egy hógolyót.
— Ha te akarni uram, akkor megkereshetjük feljárót!
Elindulunk. Körbejárjuk az egész épületet. Kívül keressük a lépcsőt, mivel testőröm szerint belül egész biztos, hogy nincs.
Sehol semmi!
Se lépcső, se létra, se lift.
Egyel több a titok, és még csak december 25-e van.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
