59.
Fekszem az ágyon, felöltözve, cipőben, menetkészen. Hova megyekő Nem tudom. Miért fekszem, ahogy fekszem? Azt sem tudom.
Mindig megmosolygom az amerikai filmek pittburger hőseit, amikor csízmában, kalapban, colttal, puskával, fekszenek az ágyon, és lezserül rágóznak. Nekem most nincs fegyverem, nincs rágóm, és legjobb tudomásom szerint, jó vágású hős sem vagyok. Csak fekszem, és a plafont bámulom. Mindenhol világít a lámpa, hallgatom a csendet. Az őrjítő, süket csendet.
Amikor éhesen feljöttem szobámba, csendoldóként rádiót, tévét kapcsoltam. Egyik sem működik. Hogy miért vagyok éhes? Mert vendéglátóink elfelejtkeztek vacsoránkról. Sőt! Nem engedtek be minket az étterembe, és a bárba sem. Egyszerűen kulcsra zárták az ajtókat, és felszívódtak. Miklósékkal úgy beszéltük meg, hogy visszavonulunk szobáinkba, és reggel valahogy lekászálódunk a hegyről. Gyalog. Csak addig kell kibírnunk étlen-szomjan. Bedő persze ellenezte ezt e tervet, de leszarom! Oldja meg a problémáját egyedül! Köszönöm a bizalmát, nekem elég volt!
Egy-kettő! Egy-kettő!
Na, még csak ez hiányzott! A paraszt! Megint kezdi a plafonjárást.
Szomjas vagyok, éhes vagyok, és abszolút nincs rózsaszínű világképem. Kinézek az ablakon, mintha csendesedne a fergeteg. Visszafekszem az ágyra, hülyébbnél-hülyébb gondolatok cikáznak agyamban. Megpróbálkozom az alvással. Lekapcsolom a lámpákat, lehunyom szemeimet. Nem tudom, mióta fekszem a sötétben, percek vagy órák óta. Hirtelen, fülsiketítő zajjal, bakancsok menetelését hallom!
Kipattanok az ágyból, rémülten fordulok meg saját tengelyem körül. Dübörögnek a lábak, fegyverek csörömpölnek, német vezényszavak hallatszanak. Három dobbanás, és pillanatnyi csend után, üvöltés hasít a levegőbe.
— Heil Hitler! Heil Hitler!
Száz és ezer torokból fröcsköl a rettegett köszöntés, borsódzik a hátam, testemet kiveri a hideg verejték.
Mi az Isten ez? Mi történik itt?
Sercegő-recsegő hanglemezről, az elmebeteg, népirtó szobafestő, hadsereget fanatizáló beszéde tölti be szobám minden szegletét. Mint az őrült rohangálok fel-alá, keresem a hangszórókat. Az ablaknál, a függöny mögött találom meg őket. Felkapok egy széket, lesújtok, majd még egyszer odacsapok!
Pillanatnyi csend után meghallom a vendégek rémült ordítását, kiabálását. Lenyomom ajtómon a kilincset. Nem nyílik.
Fogoly vagyok, rab, a saját szobámban.
Amitől tudat alatt féltem és Miklós elmondásából lidércnyomásnak tűnt, az most bekövetkezett. Szobám közepén állok, tehetetlenül, megdöbbenve. A hold lomhán kibújik a felhődunna mögül, sajnálkozva hunyorog be ablakomon. ő egyszer, nem is olyan régen, már látta ezt, vagy valami ehhez hasonlót.
Kint a sötétben, nem messze az épülettől, vicsorgó kutyák tombolnak.
Ideértek.
Hosszú órák telnek el. Lassan elhalkul, elcsendesedik társaim rémülete.
Veszettül jár az agyam! Érzem, tudom, hogy komoly próbatétel előtt állunk. Cselekednem kell, mert ha beindul őseiktől örökölt szemét fantáziájuk, akkor mi nem megyünk innen haza. Legfeljebb visznek, fejjel előre, ládában.
Villámgyorsan átöltözöm. Melegítőt, dzsekit, edzőcipőt húzok. Ebben mozgok a legkönnyebben. Az ajtó elé tolom a hatalmas trónust, mögé állítom felfordítva az asztalt. A sarokban találok pár üres üveget. Ezekből készítem el kezdetleges fegyvereimet. Az egyiket sikerül hegyre törnöm. Ezt fogom, tör gyanánt használni. Hármat bebugyolálok egy vastag törölközőbe, hosszú lepedőt kötök a végére. Ez lesz a bunkóm. Stílszerű. Bunkók ellen, bunkót használok. Megforgatom a fejem felett. Egész jó a húzása.
Amikor mindennel megvagyok, az ablakhoz húzódom. Meresztgetem szemeimet, hátha meglátok valamit, amitől okosabb leszek.
Nagyon lassan telik az éjszaka.
Végre világosodik a keleti égbolton.
Órámra nézek. Hat óra huszonhét perc van.
A hajnal átsiet az erdőn, beszalad az udvarra, kicsit megpihen, majd tovaszökken és leszánkázik a hegyről.
Világos van.
Lent a hóban hancúrozó dobbermanokat és rottweilereket látok. Kicsit távolabb, az istállók mellett, SS egyenruhás férfiak beszélgetnek. Egyikük a kastély felé mutogat és magyaráz, a másik kettő vigyázzállásban, alázatosan hallgatja. Amikor a tiszt befejezi mondandóját, kinyújtott kézzel tisztelegnek, majd futólépésben elindulnak felénk.
Kint a folyosón a vendégek ismét ököllel verik az ajtókat, segítségért rimánkodnak.
Valami történni fog!
Reng az egész épület. Trappoló bakancsok és harsogó német vezényszavak hallatszanak.
Erősödik a zaj! Ajtók nyílnak, sikítás, könyörgés, káromkodás bábeli hangzavara szűrődik be hozzám.
Készülnöm kell.
Jobb kezembe veszem a bunkót, izzadó bal kezem a törött üveget markolja.
Elfordítják a kulcsot, megmozdul a kilincs. Eltart vagy öt percig, míg kifeszítik az ajtót és eltolják a felhalmozott bútorokat. Ugrásra készen állok a fal mellett. Eltökélt szándékom, hogy lesújtok az első belépőre.
Lehanyatlik a kezem, zsibbadás járja át testem.
Fekete egyenruhában, SS karszalagos férfiak lépnek be szobámba. Felismerem bennük eddigi kiszolgálóinkat.
Hősködésnek, partizánakciónak nincs helye.
Géppisztolyokkal nézek farkasszemet.
Eldobom amatőr fegyvereimet, tarkómra teszem kezeimet.
A folyosón lépések közelednek.
Tiszti egyenruhában, derekán revolverrel, az egyik portás siet be az ajtón. Megáll előttem, terpeszben, csípőre tett kezekkel. Két oldalt, rám meredő fegyvercsövekkel állnak a többiek.
Sorsom eldőlni látszik.
A tiszt rám mutat, csattan a hangja.
— Vetkőzz zsidó! — bíztatásképpen odavág a bikacsökkel. Sajog a felhasadt bőr, meleg folyik az arcomon. Odanyúlok, letörlöm. Piroslik kézfejem. — Vetkőzz! — sziszegi.
Hátulról fegyvert nyomnak gerincemnek. Így adják tudtomra, ez most nem játék.
Kibújok ruháimból. Csak a gatya és a póló marad rajtam.
Odakint térdelve, falnak támaszkodva, imádkozva jajonganak a többiek. Béla arca egy merő vér, Miklós Elvirát támogatja, Mécs úr hátát a falnak vetve ül a földön, ölében tartja a földön fekvő Judit fejét.
Az asszony arca fal fehér, remegnek kezei. Férje könnyes szemmel könyörög a közelében álló fegyveres férfinak.
— Kérem! Könyörgöm! Hívjanak neki orvost! A szíve, nem bírja a szíve! Orvost!
A náci belerúg, úgy sziszegi.
— Ha megdöglik, megdöglik! Nincs orvos! Érted, te szemét? Nektek nincs!
Amikor mindenkit kiterelnek a szobákból, parancs harsan.
— Sorakozó!
Bedő tágra meredt, kétségbeesett szemekkel néz rám. Megfordul, és akkor látom meg, hogy belei nem bírják az izgalmakat. Tiszta szar, egy merő húgy az egész hátsó fele, és a lába szára.
— Sorakozó! Gyerünk, mozgás! — üvöltik, és puskatussal nyomatékosítják az elhangzottakat.
Mécs még mindig a földön ül, könyörög.
— Kérem önöket! Orvost! Hozzanak neki egy orvost!
Ekkor iszonyatos dolog történik. Két náci odalép, megragadják a beteg asszony lábát, és berángatják az egyik szobába. Férje felugrik, puskatussal verik le. Az öreg még el sem dől, amikor a szobában lövés dörren. Elvira sikít, mi döbbenten állunk. Mécs a földön fekszik, feje körül növekvő vértócsa. Béla ökölbe szorítja kezeit, én véresre harapom számszélét, Bedő sír.
Ezek a mocskok súlyba tett fegyverekkel állnak mögöttünk.
Elhangzik az újabb utasítás.
— Indulás!
Vánszorgunk a lépcső felé. Visszanézek. Mécs meredt, tompa tekintettel a plafont nézi. Senki sincs, aki lefogná szemeit.
Lehajtanak bennünket a kazánházba.
Ránk zárják a dög nehéz vasajtót, magunkra maradunk.
Sajog az arcom, ülök a földön, és rég érzett félelem kerít hatalmába. Ilyet utoljára az oroszoknál éreztem sok-sok évvel ezelőtt. Akkor megúsztam! És most?
Bedő a falikútnál csutakolja magát. Lehúzza gatyáját, kimossa belőle a ganét. Ott áll meztelenül, cseppet sem zavarja, hogy két nő van a társaságban. Béla leül mellém, vizes ronggyal csillapítja feldagadt arca fájdalmát.
— Mi lenni most uram? — kérdezi rekedten.
Ráemelem tekintetem, szemeit keresem a duzzanat mögött.
— Nem tudom mi lesz! — felelem neki. — Megvan még a fegyvere?
Idétlen, hülye kérdésemre semmit sem válaszol. Felemelkedik mellőlem, véres nyálat köp a kazán mellé.
Hogy lenne fegyvere?
Az csak a filmekben van, hogy az ember az egész arzenált beviszi magával a börtönbe. Lehetőleg a seggében, mert az úgy látványos.
Ez meg az élet.
Gondolom, azért néz így ki az orosz, mert elővette a tizenkét lövetőt. Persze, elsütni nem volt ideje, azt hallottam volna.
Nyílik a vasajtó, ócska ruhaneműt hajítanak be a lábaink elé. Büdös, olajos, szakadt cuccok. Válogatva öltözködünk. Rozika, a szőke démon nyöszörög a sarokban. Férje pufajkát, nadrágot tesz elé, simogatva vigasztalja.
— Hidd el, édes! Nem lesz gond! Neked biztos nem lesz bajod.
Megfordul a szőke, két kézzel löki el magától a férfit.
— Ne érj hozzám te koszos! Ne nyúlj hozzám! Miattad vagyok itt, te piszok! Miattad!
Felugrik, odarohan az ajtóhoz, egy szál bugyiban, melltartóban, két kézzel veti a vasat.
— Engedjenek ki! Kérem! Mindent megteszek, mindent! Csak engedjenek ki!
Egy tiszt és segédje áll a bejáratnál. A nő megnyugszik, türelmesen várja sorsát. Az SS lovaglópálcájával emelgeti a nő csöcseit, ráüt a seggére.
— Vetkőzz szuka! — parancsolja.
Rozi leveszi a fehérneműt, a pálca sétál a testén.
Férje kezébe temeti az arcát.
— Gyere te ribanc! — mondja hírtelen a tiszt. — Kipróbálunk!
Segédje katonásan lép oldalra, utat enged a meztelen nőnek.
A szakállas zokogva kiáltozik.
— Ne menj Rozi! Szeretlek! Csak téged szeretlek!
Amikor elmennek, Miklós átfogja a férfi vállát.
— Ne búsulj, barátom! Ez az asszony, nem a te asszonyod volt! Elhiheted!
Könnyek folynak a nagydarab férfi arcán.
— De én szeretem őt, Miklós! És elment! Itt hagyott! Most mihez kezdjek?
Senki sem válaszol kérdésére. Bátyám visszaül mereven bámuló Elvirája mellé. Az utolsó hang a sikoly volt az asszony szájából még fönt, amikor megölték Juditot. Azóta csendben van és félek, hogy az átélt borzalmak hatására megbomlott amúgy is ingatag elméje.
Miklós kezébe veszi felesége kezét, beszél hozzá, kérdezi, de Elvirához nem jutnak el a szavak.
Geiger és Zicher a kazán mellett ülnek a földön. Mélyen lehajtják fejüket, igyekeznek tudomást sem venni a külvilágról. Bedő befejezi a tisztálkodást, leül mellém oda, ahol nemrég még az orosz borogatta magát. Még mindig szar szaga van, meg kell, hogy szokjam.
Remeg a hangja.
— Törjünk ki, Istvánom! Utána visszajövök az embereimmel, és végzek velük! Hidd el! Leszámolok velük!
Megvakarom fejem búbját. Nem nézek rá, elég belőle a szaga.
— Figyelj, János! — mondom neki. — Állj le két lábbal a földre! Vagy megdöglünk, vagy elengednek. Innen egyelőre nincs szökés, nincs menekülés. Ezeknek fegyvereik vannak, nekünk meg a puszta kezünk.
— És ha alkalom kínálkozik? — vág közbe türelmetlenül. — Akkor szökünk?
Keserűn elmosolyodom.
— Az alkalom az, más. Az teljesen más! — suttogom. — Akkor szökünk.
— Megígéred?
— Meg.
A fejünk felett éneklésbe, dorbézolásba fognak a nácik. Csengőn kacag Rozika, nyögnek a férfiak. Befogja füleit a szakállas, nem akarja hallani asszonyát, amint kifizeti a hőn áhított szabadságot.
Órákon át folyik a buli. A kacagás nyögésbe, majd hörgésbe megy át.
Odakint ismét sötétedik. Alváshoz készülődik elgyötört testünk, megalázott lelkünk. Fent is elcsendesedik a mulatság, csak az őr egyhangú léptei hallatszanak.
Nem tudok aludni. Korog a gyomrom, liftezik gyomorsavam. Két napja nem ettünk egy falatot sem. A többiek félálomban forgolódnak, motyognak, van, aki kiáltozik. Elvira még mindig mozdulatlanul ül, alatta hatalmas tócsa. Miklós beletörődve simogatja felesége haját. Szól hozzá, teljesen feleslegesen.
— Kicsim! Ha máskor pisilni kell, szólj nekem, elkísérlek. Tudod úgy, mint régen, Márta néninél a tanyán. Amikor féltél a kutyáktól.
Geiger felugrik, és verni kezdi fejét a kazán falába. Bélám és Zicher együttes erővel fékezi meg. Lefogják, nehogy kárt tegyen magában.
Miklós magára hagyja asszonyát, mellém telepszik. Vállamra teszi kezét. A maradék álom is kimegy szemeimből. Fekve maradok, fejem alá teszem karomat.
— Szegénykém! — suttogja Miklós fájdalmasan. — Megbomlott az elméje. El fogom őt veszíteni!
— Miért veszítené el? — kérdezem.
— A nácik nem tűrik az elmebetegeket. Megölik őket!
Erre nem tudok mit mondani.
Az öreg folytatja.
— Ezek akarnak valamit! Nem tudom biztosan, de sejtem mi a céljuk. Azt hiszem, rövidesen megismerjük a fejünk felett bolyongót. És megtudjuk végre, mit akarnak ezek az elfajzottak.
— Azt mondja Miklós, sejt valamit.
— Így van fiam! Sejtem, hogy mi a mocskos céljuk. És ha gondolkozik, maga előtt is világossá válik, ezek itt keresnek valamit.
Leesik a tantusz.
— A műkincsek! — mondom. — Nemrég azt mondta, hogy ez a Sipőcz vagy ki, itt a környéken ásta el a gyűjteményt. És van a helyről valamiféle térlép is. Így van?
— Így! Ezek valószínű, hogy megtalálták a térképet, és velünk fogják felásatni az erdőt.
— Miklós! — kérdezem. — Ez akkora értéket képvisel, hogy megéri ezt a szemét, gusztustalan hajcihőtő Elvégre ők is kiáshatnák, nem? Aztán csendben eltűnnének a francban.
Elgondolkodik az öreg, Elvirájára pillant. Az asszony ugyanabban a pózban ül, hosszú órák óta.
— Több millió! Dollárban! — feleli. — És még egy apróság! Ezek az állatok azt hiszik a sok pénzzel feltámasztható a múlt. Nagyon sokan szimpatizálnak még beteg eszméjükkel! Ez most divat! Főleg a fiatalok körében! Őket még be lehet hülyíteni! Sajnos.
— Ebben az országban már öltek meg húsz forintért is embereket — mondom. — Nem is egyet.
Nehezen barátkozom meg a halál gondolatával, mint mindig, amikor az elpatkolás szélén állok. Hisz telelni jöttem ide, és nem megdögleni.
Öreg barátom hirtelen magához ölel, megveregeti hátamat.
— Nem adjuk fel fiú! Sosem adjuk fel!
— Maga szerint előkerült a térkép, Miklós bátyám? Azt mondta nyoma veszett.
— Tudja a fene! Szóbeszéd! Van, aki azt mondja, létezik, van, aki azt mondja, elásták a holmit és eltakarodtak. Annyira siettek, nem volt idejük térképeket gyártani. Az is lehet, felásatják velünk a fél erdőt, hátha meg lesz. Egy biztos! Ha megtaláljuk, akkor az a gödör, a sírgödrünk is lesz egyúttal. Hacsak nem találunk ki valamit! — a végét suttogva mondja, mintha attól félne, meghallja valaki.
Körülöttünk egyenletesen szuszognak rabtársaink. Az átélt borzasztó élmények, és az idős kor megtette hatását. Alszanak.
Bedő felüvölt álmában. — A pénzem! Adjátok vissza a pénzem!
Szerencsétlen hülye! Ez még az akasztófa alatt is azon izgulna, nehogy tönkremenjen a bank, ahol a lóvéját tartja.
Geiger állán nyál csorog, Zicher halkan sírdogál.
Távolról kutyaugatás hallatszik.
Béla óvatosan kerülgetve az alvókat mellénk mászik. A beszélgetés végét kapja el füleivel.
— Nem félni uram! — suttogja. — Máris lenni tervem, hogyan lépni meg innen. Nem tojni be! Nem lenni itt semmiféle sírgödör!
— Hogy képzeli barátom? — kérdezi Miklós.
Az orosz, mint egy ínyenc csettint nyelvével, úgy vezeti fel elképzelését.
— Kiabálni, hogy valaki rosszul lenni! Akkor bejönni őr, én elkapni gigája, ti elvenni géppisztoly. Aztán kitörni!
Nem tetszik az akció, öngyilkos színezete van.
— Figyeljen, Béla! Tízen leszünk, egy fegyverre! Rosszabb, mint a Don-kanyar. Ezt most felejtsük el. Természetesen szöknünk kell, de nem így. Most próbáljunk meg aludni. Erőt kell gyűjtenünk, ha le akarunk lépni. És meg kell várnunk az alkalmat!
— Lesz alkalom? — kérdezi Miklós, és meredt tekintettel vizsgálja arcomat.
— Lesz — felelem határozottan.
Szétrebben kis csapatunk, fekhelyet keresünk magunknak.
Elcsendesedik a kazánház. Egyedül Elvira ül szálfa egyenesen, mint magányos tölgy a tomboló vihar közepén.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
