60.
Nem sokat tudunk pihenni. Az éjszaka folyamán kezdetét veszi politikai átnevelésünk. Különböző, nem érem el magasságban elhelyezett hangszórókból fasiszta indulók, és ölésre buzdító gyermekdalok szórakoztatnak bennünket. Hajnaltájt pedig az elmebeteg, karrierista szobafestőinas recseg bele az éterbe.
Azért ez nem semmi! Ez a majom megunta az ecsetet, kitalált magának egy beteg eszmét, talált hozzá teljesen hülye, aberrált társakat, és népvezér lett belőle. Uram-atyám! Arról szól ez az egész, hogy lehetsz te bármilyen gyagya, aberrált, fél hülye, vagy egészen hülye, ha találsz magadnak megfelelő társakat, akkor siker koronázhatja beteg agyad vágyait. Erről szólt, és erről szól világunk történelme. Jön egy agyhúgyköves, hatalomra tör, követőket talál, és gyilkol. Ami az egészben a legszebb, milliókat hülyít be maga és gyilkos eszméje mellé.
Ebből ma nem lesz alvás. Felülök, hallgatom, mit üzen a hangszórókon keresztül ez a paraszt. Rabtársaim megint sopánkodnak. A feltörő emlékek hatására félálmukban sírnak, nyöszörögnek.
Elvira Miklós mellett fekszik. Bátyám féltve öleli őt. Elbotorkálok a falikútig, oda, ahol Bedő mosta magáról a bélsarat. Fogmosás helyett iszom egy pofa vizet.
Ébredezik nyomorult társaságunk.
Miklós asszonyát becézgeti.
— Édesem ébredj! Kelj fel kicsim, reggel van!
Simogatja, rázogatja a nőt, Elvira nem mozdul. Bátyám már egyre türelmetlenebb, már-már eszelősen szólongatja.
— Kelj már föl! Mi van veled, kincsem? Válaszolj már, az Istenit, válaszolj!
Béla mellettük áll. Rám néz, alig észrevehetőn nemet int fejével. Azonnal tudom, mi történt. Átölelem Miklóst, valósággal elhúzom az élettelen test mellől.
Folynak az öreg könnyei, alig értem mit mond.
— Még el sem köszönt! — zokogja. — István! Tudom, hogy haragudott rám, de még el sem köszönt! Elvira, mindig szerettelek, mindig!
Egész testét rázza a zokogás, vissza akar menni asszonyához. Nagy nehezen leültetem Geiger mellé. Egymás kezét szorongatják, sírnak mindketten. Béla egy pokróccal takarja le Elvirát.
A halál csendet vág közöttünk. Szárazan, égő szemekkel gondolok a bizonytalan jövőre. Társaimra sandítok. Mindenki magába mélyed, van, aki imádkozik.
Már csak tízen vagyunk, férfiak.
Fejünk felett folyamatosan üvöltözik a bajuszos állat.
A folyosón ismét bakancsok dübörögnek.
Nyikorogva nyílik az ajtó.
Két legény ront be korbáccsal, üvöltözve. Zuhognak az ütések, sajog a hátunk. Egymást lökve, taszigálva rohanunk ki a sejtelmes félhomályba. Addig táncol a bikacsök, míg kétsoros oszlopban nem állunk, feszes vigyázban.
Parancs csattan.
— Lépés, in-dulj!
A társalgóban állapodunk meg.
— Jobraaaa át!
Állunk, mint a cövek.
Telnek a percek, múlnak az órák, és nem történik semmi. Ha valaki a fáradtságtól megbillen, egyensúlyát veszti, vagy kilép a sorból, arra kíméletlenül lesújt az egyik hóhér.
Geiger nem bírja tovább, és kidől Miklós mellől. Ketten kapnak utána, de már későn. Tompa zajjal terül el a mőmárványon. Ezek a mocskok, mint farkasok a sebzett vadra, vetik rá magukat, és ütik-vágják, ahol érik. Szuronyok hada tart vissza attól, hogy segítségére siessünk. Amikor a perverz disznók befejezik a móresre tanítást, akkor a véres, emberi roncsot belökik közénk a sorba.
— Ápold, hogy tudjon dolgozni! — mutat Bedőre az egyik gyilkos.
Jani sírva guggol le a sebesült mellé. Ügyetlenül törli arcáról a vért, esetlen szavakkal vigasztalja.
Ugyanakkor a sarokszoba felől, mintha valami ócska lift működne, fülsértő nyikorgást hallunk.
Még füleinkben cseng a nyekergés, amikor kinyílik a lovagterem ajtaja, és egyenruhában bemasírozik a kastély teljes személyzete. Ott parádéznak előttünk géppisztolyokkal, kutyákkal. A tetű portás, aki az arcomba csapott tegnap, kiáll a terem közepére, mereven, mozdulatlanul, és vár. Minden szem a sarokszoba ajtajára tapad.
Kemény, férfias lépések közelednek.
Magas, őszes hajú, szobafestő bajuszú tábornok áll előttünk.
Egyszerre lendülnek a karok, száll a Heil Hitler!
Hideg futkos hátamon.
Az egyenruhák alapján nem tudom eldönteni, hogy ezek nácik, fasiszták, vagy nyilasok? Hisz mindhárom gennygóc képviselteti magát.
Mindenesetre a magas rangú szemétláda magyarul szól hozzánk.
— Zsidók! Én, Harold Knauff, a negyedik birodalom vezére szólok hozzátok! Az Isten, amikor megteremtette az emberiséget és a Nagy Német Birodalmat, nem gondolt arra, hogy lesznek elfajzott népek a földön. Mi németek, akik az emberi faj mintapéldányai vagyunk, arra lettünk teremtve, hogy a silány, az isteni elképzeléshez méltatlan embereket elpusztítsuk! Hiszek abban, hogy amit nagy elődeink elkezdtek, a nagy és dicsőséges háborút, azt mi, győzelemre visszük!
A német nép, és hű szövetségesei legyőzhetetlenek!
Heil Hitler!
Ismét magasra lendülnek a karok. Eddig fessétek a falat testvérek.
— Balraaaaa át! — harsan a vezényszó.
Elindulunk a kijárat felé. Geigert Bedő és a szakállas támogatja.
A lépcső aljában mocskos kondérból mérik ki reggelinket. Valami förtelmes moslékot, és száraz kenyeret kapunk.
Farkaséhes vagyok, legyűröm ezt a förmedvényt. Muszáj megtartanom kondíciómat, ha túl akarom élni ezt a keserves kalandot. Ezt már Moszkvában megtanultam! Az ilyenfajta szívélyes vendéglátást csak akkor élem túl, ha zabálok. Mindegy, hogy mit, csak egyek. Erő nélkül, sopánkodással itt, és az ehhez hasonló helyeken sokra nem megyek.
Miklós magában roskadva ül a hóban, nem kell neki az étel.
— Egyen, Miklós, kell az erő! — telepedek mellé.
Fel sem tekint a hóból, az orra alatt dörmögi.
— Á fiam! Innen nem szabadulunk. Ez a mocsok az apjára emlékeztet. Az is gyilkos volt, ez is az. Hiába, no, a vér nem válik vízzé.
— Kiről beszél bátyám? — kérdezem.
— Erről a Knauffról. Ez úgy német, ahogy maga vagy én. Le sem tagadhatja azt a nyilas pribék apját. Tiszta Sipőcz minden arcvonása. Még a piszok is az orra alatt, az a bajusz.
— Akkor azért beszéli ilyen jól a nyelvünket?
Puskatus vág csuklómra, földre esik üres csajkám.
— Zabálj mocsok! — sziszegi egy tizenéves takony. — Ne pofázz, mert megöllek!
Lehajolok, összeszedem készletemet. A miheztartás végett a vesémre sújt a tussal.
Sorakozó.
Csákányt, lapátot, ásót osztanak szét köztünk.
Erőltetett menetben hajtanak az erdő felé.
Az állatok megérzik a veszélyt.
Madarat, mókust nem látunk se közel, se távol. Olyan, mintha az élet megszőnőben lenne, e szomorú tájon. Tapossuk a havat, ócska cipőnkben lefagy lábunk. Geigerre nézek. Vasból van ez az ember. Saját lábán jön, segítség nincs mellette. Néha megtántorodik, lába megbicsaklik, de jön rendületlenül, mintha húsz éves lenne. Tán sok húsz éves ki sem bírná ezt.
Bent járunk a sűrűben, vakít a fehérség. A jó Isten tudja csak meddig menetelünk, hisz itt már nincs út, nincs ösvény. Túl az örökzöld bokrokon két egyenruhás alakot pillantunk meg.
Állj!
Nem kell sokat várakoznunk. Száncsengő csilingel.
Jön a főtetű.
Balján a tőlünk szabadult szőke kurvával. A ribancon flancos nercbunda és temérdek ékszer.
Mit tudhat ez a cafka, ha már az első éjszaka után így felcicomázzák?
Szakállas férje kihasználja az alkalmat, hogy mindenki a tábornokra figyel. Valahogy a nő háta mögé kerül.
Csak annyit látok, hogy valami fényes villan a felhők mögül kibukkanó nap fényében. A következő pillanatban előrebukik a nő, hangtalanul borul arccal a tábornok lába elé.
Hátából csákány áll ki.
A szakállas már bent fut a sűrűben, az áldott fák felfogják az utána küldött golyózáport.
Füttyszó hallik!
Dobbermannok iramodnak a szökevény után.
Kis idő múlva felhangzik jajgatása, nyöszörgése. Négy fegyveres kíséri vissza. Több sebből vérzik, de saját lábán jön.
Nincs irgalom!
Vastag kötelet dobnak át egy faágon.
Geigert kirángatják a sorból, négykézlábra parancsolják. A szakállast az öreg hátára állítják hátrakötött kézzel, nyakában hurokkal
Geiger arcától tíz centire, fröcskölő nyállal vérebek tombolnak. Nem bírja sokáig a hátán lévő ember súlyát, a kutyák közelségét, a megaláztatást, és beledől a hóba.
A náciknak tetszik a mulatság.
Tapsolásban és röhögésben törnek ki, amikor megfeszül a kötél, és a szakállas elkezdi furcsa, rugdalózó haláltáncát a magasban. Akkor hág a jókedv a tetőfokára, amikor a haláltusa végén elernyednek az izmok, és megindulnak a szerencsétlen áldozat testnedvei.
A látvány hatására Zicher kihányja silány reggelijét.
Rám mutat lovaglópálcájával a tábornok. Béla a másik kiválasztott. El kell temetnünk az eddig elhunytakat.
Levágjuk a férfit a kötélről, felesége mellé fektetjük. Béla kiveszi a nő hátából a csákányt.
Ágakból és gallyakból kezdetleges hordágyat fabrikálunk. Amolyan szán félét. Ráfektetjük a két testet. Fegyveresek kíséretében megyünk vissza a kastélyhoz. Kihozzuk az épületből a halottakat, és a lovak etetéséhez használt fakordéra tesszük őket. Üggyel-bajjal a ház mögött álló magányos fenyő alá kormányozzuk a gyászos kocsit. A fagyos, kemény földben egyetlen közös gödröt áshatunk. Csákányütéseink nyomán szikrázik a talaj, nem akarja befogadni az elhunytak testét.
Sok, nagyon sok időbe telik, mire kiássuk a sírt.
Belefektetjük Juditot, Elvirát, a szőke nőt, és a két férfit.
Béla köveket keresne, de a fegyveresek nem engedik, hogy a helyet megjelöljük.
Amikor gyászos munkánkkal megvagyunk, géppisztolyokkal a hátunkban megyünk vissza társainkhoz.
Még mindig ott állnak a kegyetlen hidegben.
A szemétládák egy szétterített sárga papírt tanulmányoznak. Ez lehet a kincsek helyét tudó térkép.
Feltámad a csontig hatoló hideg szél. Ijedt károgással varjúcsapat köröz felettünk.
Vacogunk. Kezünk odafagy a szerszámhoz.
Végre kijelölik az ásás helyét.
Kemény a föld, kő kemény!
Az öregek nehezen bírják a munkát. Megállok az ásással, megtörlöm homlokom. Végigvág hátamon a korbács.
— Dolgozz zsidó! — dörren a tizenéves suhanc.
Hideg verejték folyik arcunkon, kezünk vérzik a szerszámtól.
A fagyos föld, a fák gyökerei, az embertelen bánásmód, és a fáradtság gátolják előrehaladásunkat.
Sok óra elteltével csupán térdig ér a lyuk, amit ástunk.
Mikor lemegy a nap, emberi mivoltunkban megalázva, holt fáradtan terelnek bennünket, mint az állatokat vissza, a kazánház nyomorába.
Hátamat a kazán falának vetve ülök a földön. Többnapos borosta fedi arcomat, koszos vagyok, büdös vagyok, tehetetlen vagyok. Nem messze tőlem Bedő hortyog nyitott szájjal, zsebre dugott kézzel. Béla, mint egy ketrecbe zárt vadállat, le-föl sétál alvó társaink mellett, és oroszul mormog magában.
Abban reménykedem, nem tesz semmi ostobaságot, mert talán ő az egyetlen ember, akire küzdelem esetén számítani lehet.
Szent meggyőződésem, hogy ebből a helyzetből csak harc és áldozatok árán tudunk megszabadulni. Feltéve, ha lesz alkalmunk harcolni, küzdeni, és nem mészárolnak le bennünket, mihelyst megleljük a mőkincseket.
Gondolataimból Miklós megjelenése zökkent ki.
Nehezen találja a szavakat, bátortalanul teszi fel kérdését.
— Ugye István? Szóval, azt szeretném tudni, hogy a temetés, tisztességes volt-e?
Megsimítom szőrös arcomat, húzom az időt, bár tudom, hogy egyenesen kell felelnem.
— Igen, Miklós! — nézek mélyen a szemébe. — Tisztességesen! De…
— Mi az a de? — tekint rám kérdőn.
— Közös sírba — mondom halkan.
Maga elé mered, bólogat, mint aki ezt várta.
— Háborúban ez mindig így van — suttogja. — Nagy, közös sírok. Nagy közös sírok.
Felcsattan a hangom, Béla is felénk fordul.
— De az Istenit Miklós! Most nincs háború! Nincs, nincs, és nincs!
Karomra teszi a kezét, fojtott hangon kérdezi.
— Akkor ez mi? Ez mi az ördög, ha nem háború?
Belenézek zavaros, ijedt tekintetébe.
Folytatja.
— Nem látta a nácikat, barátom? Nem látta meghalni a többieket? Látta a rengeteg vért? Ugye látta?
Erre nem tudok, és nem is akarok mit mondani. Arra gondolok, igaza van. Ez háború. Maroknyi ember harca a túlélésért, az elveszett szabadságért, önmagunkért.
Megpróbálom elterelni borús gondolatait.
— Miklós! Meg kell próbálnunk a szökést!
A szó, a mondat, hogy szökni fogunk, visszazökkenti a valóságba. Teljesen természetese hangon válaszol.
— Innen nincs menekülés. Ezt a házat erősen őrzik.
Hangosra sikeredett mondata, mert Béla érdeklődve telepedik mellénk.
— Jól hallani uram, lelépünk? — kérdezi.
Mutatóujjamat a szám elé teszem, jelezve két társamnak, még a falnak is füle van.
Bátyám tovább szövi reményünk fonalát.
— Csak az erdőben lehet megpróbálni. Amikor kint dolgozunk, és ebédidő van. Akkor a tetvek is zabálnak, lazábbnak tűnik az őrzés.
— És mi van, ha elkapnak? — kérdezem kétkedve, mert nem hiszem, hogy száz méternél továbbjutnánk.
— Bitó! — mondja Béla fakó hangon.
Kedvező kilátások, de tudjuk, egyelőre nincs más megoldás.
Ismét nyikorog a vasajtó.
Két húsz év körüli horogkeresztes vitéz, ócska kocsin gőzölgő kondért tol be börtönünkbe.
Ez a disznóknak való moslék a vacsoránk.
Kimérik csajkánkba a büdös iszapot, aztán jókedvűen röhögve penészes kenyeret dobálnak felénk.
Elnézem ezt a két, fiatal suhancot.
Mi az a titokzatos erő, ami képes volt őket ilyen mélyre süllyeszteni?
Hisz értelmes arcuk van.
Amikor végeznek, a kocsit maguk után húzva eltűnnek.
— Tehát? Hogyan csinálni szökés? — kérdezi Béla, és fanyalogva belemeríti kanalát csajkájába.
Miklós hallgat, nekem kell válaszolnom.
— Ezt most még nem tudjuk. Egy biztos, innen mennünk kell. Amikor kint dolgozunk, várunk az alkalomra. Rendben?
Most szólal meg az öreg, kicsit kétkedve, kicsit bizonytalanul.
— És ha nem lesz alkalom? Akkor mi lesz? Meghalunk?
Nekem intézi a kérdést. Kezdek ideges lenni. Itt ülünk, nyakunkon hurok, hátunkban szuronyok, és azon vitatkozunk, mi lesz, ha nem sikerül! Ördögi kör! Ha nem mozdulunk, tuti, hogy megölnek minket, ha mozdulunk, akkor lehet, hogy megölnek minket. De a lehet, még nem tuti, hogy a franc egye meg!
— Sikerülni fog! — mondom kicsit hangosan. — Minden védelmen van rés. Mindenhol! Ki kell tapasztalni, ki kell használni. Ha sikerül, megússzuk, ha nem sikerül, megdöglünk, ennyi!
Bedő nagyot sóhajtva fordul másik oldalára. Álmában érthetetlenül dünnyög.
Béla hírtelen elmosolyodik. Ismerem ezt a kegyetlen mosolyt.
— És ha sikerül, akkor visszajövünk fegyverekkel, és jaj nekik! Da?
Bátyám ebbe már nem folyik bele. Leveti kabátját, párna gyanánt feje alá teszi, lehunyja szemeit.
Én is pihenek, hagyom emberemet fantáziálni.
Csend telepedik cellánkra, csak az őr egyhangú lépteit hallom.
Kint az éjszakában néha felugat egy rosszat álmodó kutya.
Még magasan van a Hold, amikor ezek a brutális állatok kiverik szemeinkből az álmot. Tisztálkodásra sem hagynak időt. Kizavarnak bennünket az éjszakába, vagy a hajnalba.
Sorakozó!
Jön a tábornok hetykén, borgőzösen.
Megszemléli elgyötört csapatunkat. Bizonyára tetszik neki a látvány, mert önelégülten mosolyog. Az egyik altisztféle, két legénnyel mögöttünk várakozik. Körülöttünk fegyverekkel, vicsorgó kutyákkal a többiek. Egy nyilas egyenruhába bújt bugris előrelendülő karral jelentést tesz.
Egyszer csak a magasba vágódik Bedő ökölbe szorított keze.
Kérdőn néz rá a magas rangú szemétláda.
— Bedő János fogoly jelentem, jelentenivalóm van! — mondja remegő hangon.
Zeng az altiszt hangja.
— Kilépni! Sapkááááát lááááábhoz!
Megbízóm előrelép, lekapja süvegét.
— Jelentem — mondja magabiztosan —, kihallgattam három társam, szökésen törik a fejüket!
Nem akarok hinni füleimnek, nem akarok hinni szemeimnek! Ez a mocsok, áruló!
Lovaglópálcájával int a fő genya, hogy kövesse. Elindulnak. Két katona illő távolságból követi őket.
Homályos szemekkel bámulok utánuk. Tudom, hogy ez a paraszt megpecsételte sorsunkat. Bedő és a két katona bemennek a házba. A tábornok terpeszbe tett lábakkal, pálcájával combját csapkodva áll előttünk. Nemsokára jön vissza az áruló, kezében a pénzzel teli táskám. Leteszi a tiszt lábai elé. Látom az önelégült pofáját. Biztos benne, hogy árulásával, és a szobámból kihozott lóvéval megvásárolta szabadságát.
Halk parancs.
Kirángatnak a sorból. Egymás mellett állunk hárman. Kezünket, lábunkat összekötik. Összeszorított szájjal tőrjük. Nem adjuk meg azt az örömöt ezeknek a mocskoknak, hogy könyörögjünk az életünkért.
Aztán megnyugszom.
Ugyanis rájött ez a barom, hogyha agyonlöveti a két legjobb erőben lévő foglyot, akkor nem lesz, aki felássa neki az erdőt.
Fához kötöznek bennünket, Bedő kezébe korbácsot adnak.
És ez a nyomorult gané szétveri mindhármunk hátát.
Sajog, fáj!
Üvölteni, ordítani szeretnék, hogy a barát elárulja barátait, veri sorstársait, de befogom pofámat. Befelé nyelem könnyeimet.
Amikor ez az újnáci befejezi kínzásunkat, meleg vér folyik hátunkon. De sokkalta nagyobb és fájóbb a szívünkön esett seb.
Büszkén mosolyog a főszemét. Bedőhöz intézi szavait.
— Szóval, te most átálltál hozzánk! Így van?
— Iiigen! — lihegi az áruló. — Magukkal vagyok!
Szúrós tekintetét a maffiavezér szemébe fúrja.
— És engem mikor és kinek fogsz elárulni? — kérdezi.
Vesztét érzi a buta paraszt, hogyne érezné! Erre nem számított. Hebeg-habog, nem találja a szavakat.
— Őő, izé, én nem szoktam, izé, én tényleg nem!
Arcába csap a pálca.
— Hazudsz mocsok! Ne hazudj, a kurva anyádat! Ne hazudj!
Üti a nyakát, veri a fejét, belerúg a vasalt csízmával. Bedő védekezőn emeli maga elé kezeit.
Süvít a parancs.
— Kivégezni!
Két legény ragadja meg az idegbeteg nő módjára sikoltozó Júdást. A borospince falához ráncigálják. Villámgyorsan kötözik össze kezeit, lábait, nekitámasszák a fehérre meszelt falnak.
Lehajtom fejemet, nem akarom látni.
Felkerepel egy géppisztoly.
Majd csend lesz, csak a zsák dőlését hallom.
Amikor ismét odanézek, vöröslik a fal a regenát vérétől.
Menetelünk az erdő felé. Mi hárman külön őrzést kaptunk. Hat, állig felfegyverzett tizenéves kölök vigyáz ránk.
Büszkék feladatukra, hisz vezérük utasítására cselekszenek. Annak az embernek parancsára, akit vakon követnek, teljes hittel, elszántsággal.
Ásunk.
Sajog a hátam, meg-megroggyannak lábaim.
Miklósra esik pillantásom.
Lemondást, beletörődést, halálvárást látok mozdulataiban.
Egyik őrünknek feltűnik bátyám lassú munkája. Már derékig állunk a gödörben. A szöges bakancsban megbúvó rúgó láb vállon találja az öreget.
Megtántorodik, fél térdre rogy.
Lecsap a korbács, nyakon találja a megkínzott embert. Amikor még egyszer lendül a fiatal hóhér keze, a Miklós elé ugró élő pajzsot, Bélát találja el.
Csíkot hagy az orosz arcán a kancsuka.
Az önfeláldozás tetszik a fenevadaknak, elismerik a bátorságot. Kirángatják emberemet a gödörből, és egy fához kötözik. Nem bántják, de ott kell állnia étlen, szomjan, húsába vágó kötelekkel.
Ahogy egyre lejjebb ásunk a Föld gyomra felé, úgy tapasztaljuk meg a talaj puhaságát. Most már serényen haladunk. Lassan fejünk is eltűnik a tátongó mélység széle alatt, és még mindig, semmi.
Kivezényelnek bennünket, leállítják a munkát.
Engedélyezik a pihenést. Fáradtan ülünk a fák alatt a hóban, lógatjuk fejünket.
A főgazember és alvezérei ismét a térkép fölött pusmognak.
Lesik a megsárgult papírt, nézik a lombokat, nézik a haloványan sütő napot, keresik a fák törzsén megbúvó mohát.
Tájékozódnak.
Jó óra múlva döntés születik.
Fényesre suvickolt csízmás lábakkal, döngve mérik ki az új helyet.
Béla is szabadul rabságából. Ásót nyomnak kezeibe.
Irgalmatlanul szemét, kemény, tövises, bokros részre esett gyilkosaink választása.
Földbe csap az első csákány.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: S. Szabó István
