Talán még a szavak, mik összetartanak,
bár a hiány előzhetetlen, leírhatatlan
lábnyomomba lép, követi árnyékom,
a reggelekből kiszakadó lepkeszárnyakon
oda búvik mellém, s reszketve súgja.
…ne hagyj el, fázom hiányod…
Hold véste fénysínekre hajtja fejét,
mert halni készül,
mert mindennap halni akar,
vinni szívemből egy darabot,
de én konokul szorítom
ökölbe zárt nélküle napjaim,
mert kellenek ezek a görcsbe rándult
múltidéző emlékvillanások.
Nem engedem, hogy kiszakadjon
a végtelen messzeségbe,
eget hasítva a puha csöndbe.
…mondd, hova is zuhannál álmaim nélkül.
Rám hajol a hollótestű éjjel,
néha sikolt felettem az alkony,
csendet álmodik a csenddel
izzó nyár olvad a parton
felégetnem nincs már mit,
perc a perccel egybefolyik.
…ott ültem az autóban
jégvirágot vésett ablakára a télidő.
Játszottam. Veled. Az érzéssel. Hiányoddal.
..APA SZERE…
De te rám szóltál.
…ne tedd kicsilány,
ő nem tudja, hogy veled vagyok.
Majd jöttek a lopott órák
hétköznapok ajtói előtt toporogva,
ünnepekké hazudott ölelések.
És én csak vártalak.
Mindig vártalak.
…a zár kattant…
Futottam feléd tárt karokkal,
de még árnyékod sem láttam.
Elfordultál, arcod a nap felé tartottad.
…Ugye akkor sírtál Apa?
És én csak vártalak.
Mindig vártalak.
De már huszonnyolc éve temetőillatú
a hozzád indulás.
Félek, soha nem lesz érkezés.
Ujjam a hideg karcolta nevedhez simul,
a kereszten csak betőket koptat az idő,
és én dacosan mondom
kell a szó…
amit az idő sem tud megölni,
hiába takarja szívedet a tél…
APA SZERETLEK
APA SZERESS KÉRLEK
Párnámba gyűrűdik az álom,
újabb zuhanások felfele.
Oda búvok melléd, s reszketve súgom.
…ne hagyj el, fázom hiányod…
Hordalékot sodor magával a tegnap.
Utolsó mozdulatok ezek,
hogy visszatérj az örökkévalóságba,
a fahéjillatú ünnepbe öltözött csendbe.
Körénk fullad hangtalan a fény,
hisz a törtszárnyú vércsevijjogó repülések,
csak kínnal telt próbálkozások,
hogy visszazuhanj ide,
az ujjaim közé feszülő idő hálójába.
Most még tartalak magamban,
visszafojtva, lassú légzésekkel.
Egy pillanatba sűrűsödik szívverésem,
túlcsordulok a reménybe,
pedig már nincs teljesség, eltűnt a hit.
Még jobban összehúzom magam melletted,
hogy elférj lüktető dobok nyaraiba,
rozsdahangú őszök avarcsendjébe,
elbújhass még mélyebbre bennem.
Rakj tüzet, ha fázol, vedd magadra
nálam hagyott árvaságom,
légy álmodója csendemnek, és ne halála,
mert nem érdekel, hogy fájlak
abban a szűk, dobbanó ketrecben.
… a burok reped,
célkeresztbe nyílik szívem.
Vad fényességgel csontig vetkőztet a hiány,
és lopva viszi újabb kimetszett darabját
Isten lába elé hajítva.
( neki ajándék, az nekem halál )
Hull a hó.
Sűrű ködként szakadnak ki a szavak.
Könnyezel.
Könnyezem.
Arcod újra a nap felé fordítod,
s úgy olvadsz szét bennem,
mint roppanó tél öklében
a gyermekarcú hóangyal.
