Reszket a nap
újra alkonyodik,
kék eső mossa el
kint rekedt csendárnyaink.
Testem álmok csapdossák,
hiányzol mellőlem,
riadt madárként kapaszkodok
a holdra akasztott szívedbe.
Megloptalak ártatlan,
bűnhődtem…
s szárnyaltam fel ezerszer a hegyre,
hogy szívedbe egyszer visszatérjek.
Tán’ az égiek lesznek az ítélkezők
ostorok, kövek, szemem betemető,
sáros földek, haranglábak jajongásai,
kik rám hajítják majd mérhetetlen bűneim.
De míg fényfonalakon
leng körénk az est csitulva,
s eggyé csorog arcunkon
a mélyföld a magas éggel,
eléd térdepelek halk remegéssel…
Bontogasd ki ujjaim közül
ezeket a konokul összegyűrt éveket,
bocsásd meg tiszta fényem,
a kimondott szavak csendjeit,
érezd őszinte féltésembe
hozzád gömbölyödő hajnalaim.
Szemedben simogatva lángol a táj,
ha kitakargatsz, fájsz bennem,
engedj közelebb magadba,
hadd vigyázzam tenyerem alatt
rejtező dobbanásaidat.
Fázom a nélküled vetkezett estékben,
tapogatom elmaszatolt tükörképem,
s keresem a veled-pillanatot,
arcod, kezed, ölelésed.
Csipkeszélő jégvirágot karcol
szemembe a világtalan idő,
ha itt vagy miért érezlek oly’ messzi,
ha nem vagy itt, miért akarlak
még közelebb érinteni…
Mondd, tudsz-e szeretni ma is
úgy, ahogy a tegnapokban
mosolyodba öltöztettél,
és itt hagyod-e nekem
világ peremén imbolyogva
a holnapoknak őrzött álmainkat.
Ágyunkon elvérzett sóhajok szétdobálva,
mezítelen fekszik mellettünk az est,
beköltöztél csontjaimba, otthonom lakod,
inam feszíted, véremben keringsz
szívemben alszod hajnalaimat.
Csupasz szerelmed retinámba égett,
árnyamhoz feszül rajzolatlan tested,
szétfeslik közöttünk a csend,
zajtalan bontogat…
Minden lehullik rólam.
Lehunyt szemem alá
napból kiszakadt fényfoltok tapadnak,
ránk hajlik ez a nesztelen szerelem,
zajong a világ idebent…
A csorbult idő az ajtó előtt toporog.
Én nem tudlak egyszerően szeretni,
csak beléd ájult konok vadsággal,
megriadva a nélküled-hiánytól
búvok menekülve széttárt karjaidba.
Láztestű lobbanásokban
vágyad perzsel kiolthatatlan,
a hold ujjai öledben, ringó-hajló
testemre fonódnak.
Szívedre tetovált hűségem holtomiglan.
Köröttünk keringnek kúszó fények,
szobánkba bújva figyel minket a csend.
Tárd szét szárnyaim,
kulcsold rám tested,
feszülj önzőn mezítelenségemre.
Szeress a holnapok lángjában,
őrizd a ránk hagyott tüzet,
ne félj, nem leszünk egyedül soha,
hisz Isten is odajár fényért,
hol mindörökké-lepketáncra hív,
a sűrű ködben levetkezett éjszaka.
Karjaidba omlott lelkem egykor,
zuhanásunk azóta is tart,
kéz a kézben, hús a húsban
túl a végtelen,
idegen fénysíneken
zokog egy álmodott világ.
Vigyázz rám…
Mint reszkető, éhező madár
levetkőztem szárnyad alá bújva,
neked adtam minden kincsem,
álmokat, fényt, csillagot…
Benned leltem örök Istenemre.
Vigyázz rám…
Mert nélküled,
csak zuhanó árnyékod vagyok.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:58 :: Szilágyi Hajni - Lumen
