Közömbösen öljük
kih?lt vágyainkat,
Hideggel vetjük
ólom ágyainkat,
hol ujjaink valaha
egybeforrtak,
Már nincs helyük
a szép szavaknak,
mert oszlóban
már a létünk,
S üres szájjal
énekeljük,
hogy lelkünk vakul
semmibe néz,
Nyelvünkön
lopott a méz,
amivel kábít
a hazug Élet,
Ez a pörg?s
vad kísértet,
ki b?neinket
fejünkre szórva,
Álmainkat
folyóba dobja,
int utána
s ugrunk együtt,
A víz sodorja
foszló testünk.
