Uram, Te tudod :
Anakronizmus vagyok –
Lázadó anarchia,
bennem fókuszálódik
minden paradoxia,
Z?rzavar-csomó.
A Rended b?ne,
gyenge, hitvány árulód vagyok.
Összes vágyam
paralel rohan
a realitással.
Nem hiszem,
de álmodom:
örök az Élet ott ,
hol a múlt öle kitárul,
és ujjaink között
elfolyik az Id?.
A kozmoszi órát
gúnyosan pörgeti
él? Igazságunk,
hisz’ verg?d? világunk
Sz?z egek tisztaságát
tapossa sárba,
hol árva kereszteken
lángol a Kegyelem.
A nyomor nincse is
csak csurran-cseppen,
s az erény jussa
egy unott legyintés
üres marokkal mérve,
mellyel koldul a p?re alázat,
s imára kér
rongyos harangszó
kondulással
a Remény-éhség,
Még nem hiszem,
de álmodom:
örök az Élet ott,
hol odavetett konc
az Irgalom,
A keménységgel
bélelt szájakban
úri szeszély a jó szó.
A káosz felszínén
csobbanó napok
zavaros spirálköre fut,
s valahol aljasul,
a semmibe utat robbant
mohón égre nyiló
gonosz-szép t?zvirág,
És vakító fellegekre
a bíbort síró Nap nyomán
fehérré könnymosott
lélekáldozat lebeg.
Álmodom:
hiszem, hogy a Ma
elhamvad holnapok
repedez? oltárán,
s a tegnap – volt id?, holt id? –
szálló hamvú parazsán
mint F?nix, felszáll.
S újrahömpölyög
az Elmúltak igaza
az Isten könyörületében.
Hiszem, tudom:
az Élet örök,
s mint jóllakott gyermek,
megbölcs?lt mosollyal
már e végtelenben
álmodom.
