A város központjában volt dolgom. Hivatalos ügyem elintézése után gyalogosan indulok hazafelé. Kellemes id?ben, sétálás közben nézegetem a kirakatokat. Lassan, ám biztosan odaérkezem a “csábítás csábítása” elé. Turkáló. Nem tudom miért, de imádom ezeket, a helyeket! Képes vagyok órákig keresgélni, kutakodni a rengeteg gönc között, még akkor is, ha tudom: most nem veszek semmit. Ez a turkáló pedig kimondottan tiszta, minden igényt kielégít? árúval volt tele mindig. Valójában nem is turkáló, hanem elkobzott árúkkal volt tele.
– Nem, most nem megyek be! Nekem van lelki tartásom! Meg gerincem is!! – szuggerálom magam.
Határozott léptekkel továbbmegyek… és tíz méter után 180fokos fordulat, s mint a szélvész – nehogy meggondoljam magam futás közben! -, tartásom gerincét taposva berohanok a turkiba!
“Fúj, szégyelld magad! És az ígéret? És a lelkier?!?” – szólal meg a lelkiösmeretem.
Hamar és ez ügyben végleg elhallgattatom: – Csönd, mert kidoblak! Különben is, csak benézek egy picikét. Egy egészen aprócskát. Egy induripindurit.
Lázban ég? szemekkel vizslatok végig a rengeteg, számos tárolóban szunnyadó, fogdosó kezekre, vásárlókra váró göncök hegyein. Nyüzsg? tömeg, lépni sem nagyon lehet. Itt-ott perpatvar rikácsolása hullámzik a zsongás fölé. Na, ezek is összevesztek egy inggombon. Nem szégyellik magukat?! – gondolom mély lenézéssel.
Sokan vannak, szinte egyhelyben topogunk az ajtónál. Megunom és határozott pofátlansággal tolakszom. El?re. Még el?rébb. Még egy kicsit, és akkor…
Szemem elé tárul a “mekka”. Végre. Ez az! Ez kell nekem.
Beállok a válogatni. Egy n? épp’ akkor dob félre egy pici garbót. Hoppá, ez az én méretem. A színe is tetszik. Olyan napsütötte mohazöld. A fazonja is szuper. Karcsúsított, vállnál és a dekoltázsrészénél kis lyukak. Olyan n?ies és mégis visszafogott.
Rácsapok, mint a vércse az ürgére. Megmarkolom… s ugyanabban a pillanatban egy másik kéz is megragadja az áhított rucit.
– Az enyém, mert én láttam meg el?bb!- visítja a kéz gazdája, egy duci, vastag szájú hölgyemény. A n?cike széle-hossza egyforma. Nagy. Mondhatni, kövér. Villámló szemekkel méreget és megrántja a ruhát.
Ett?l el?rebillenek. Nem engedem. Fogom. Er?sen.
– Meglátni lehet, de én fogtam meg el?bb!- jelentem ki szigorúan visszavillámló tekintettel. S visszarántok egyet. De nagyot. N? is billen, ám nem enged ? sem.
És természetesen én is er?sen fogom a kis ruhadarabot. Szeretem a természetes anyagokat, mint a vászon, a selyem a gyapjú. S ez garbócska gyapjúból készült. Semmi m?anyag, meg sztreccs. Testre simuló, puha, leheletvékony s mégis meleget adó. Dacosan cincáljuk egy kicsit oda-vissza. Az anyag enyhén nyúlik. Röhögök magamban: Atyavilág, úgy nézhetünk ki, mint két lefokozott óvódás!
Már gyülekeznek körénk a többiek, s?t, kezd szurkolótáborunk is kialakulni.
– Most már azért se hagyom!- visít fel a n?cike. Bíztatják, hogy de ne is ám, mer’ ezek a városiak pofátlanok, mint a piaci légy! Barátn?je tapsolva drukkol és bíztat:
– Ne hagyd magad becsapni Böbikém! Ne sajnáld! Ráncsd meg jól, hagy essen pofára!
Türelem. Számolnék háromig, de nem érek rá addig. Még csak dél van. Megpróbálok alkudozni.
– Lenne egy ajánlatom. Megpróbálom, s ha nem jó nekem, viheti. Rendben?
– Nem, nincs rendben! Látom magán, hogy biztosan azt fogja mondani, hogy jó, még akkor is, ha mégsem! – mondja gonoszul, és próbaképpen ránt egy nagyobbat a ruhán.
Hol lehet a górcsöve?! Vesémbe lát ez a n?. Állunk egymással szemben, közöttünk csak a tároló és mereven “farkasszemezünk”… konokul markoljuk az egyre elpilledtebb göncöcskét.
Lelkiösmeretem visszatér: “Okos enged. Add neki, hadd vigye! Lesz neked majd másik”- súgja a fülembe.
Fogaim közül sziszegem a választ. – Szó sem lehet róla. Most már nem. Azért se nem!
“Helyes. Csak így tovább”- támaszkodik könyökére az eddig bóbiskolva, lelkem zugában lév? kanapén heverész? kisördög. Nyelvet ölt a lelkiösmeretem felé. Az megdurculva eloldalog.
“Ne hagyd magad! Mutasd meg neki ki vagy!”- ösztökél tovább a kis patás, miközben türelmetlenül dobol a karmos ujjaival. Mind a 666-tal.
“Persze, csodálkozom rajtad”- fojtatja t?n?dve.
“Ennyire lepitiáneredni, mikor annyi remek gonoszság közül válogathatnál, s te ahelyett huzavonázol. Szégyen. Ilyen rossz okítód lettem volna eddig?”- csóválja a fejét. Csalódottan.
Hmm… Mond valamit ez a kénnelbélelt sunyiság. S ekkor felgyúl a gyertyaláng az agyamban! Mivel egy fenetlen, rozsdás “Dámoklész kardja” se, és egy árva bölcs “Salamon király” sincs a közelben, ezt a “Gordiuszi csomót” kénytelen vagyok magam megoldani. Igaz, elveszítem a vágyam tárgyát, ám elégtételt kap a hiúságom és gyarlóságom.
Széles mosollyal szólalok meg:
– Na idefigyelj, te csücsöri tüncikém. Rendben, elengedem a garbót, átadom. De látni akarom, hogy jó-e neked, ezért próbáld fel!
– Így igazságos, nem igaz? – nézek körül az ellen- és velemtábor tagjain. Azok bólogatnak. Helyesl?en! Kisebb-nagyobb vihogás is hallatszik. Ó, ?k már sejtik a “nagylelk?” gesztusom eredményét! Rokon-rossz-lelkek.
Csücsörikém meghökken. Látja, nincs sok választási lehet?sége, s ha már annyira ragaszkodott a cucchoz, nem tud most már mit tenni, muszáj felpróbálnia. Izzadva neki áll a m?velet kivitelezésének. A körülöttünk lév?k feszülten figyelnek. Tüncike egyre elkeseredettebb arccal rángatja a garbót a fején. Nem megy. Garbó egyre jobban szétnyúlva, eldeformálódva “szenvedi el” a kínzásokat. És Tüncibündi nem tudja még a fejebúbját sem átpréselni rajta. Egyre többen nevetnek, s?t, többen már kíméletlenül röhögnek.
– Randa potyázók! Bezzeg az imént még b?szítették, ugye?! – nézek rájuk mérgesen. Röhögés nem sz?nik.
Tüncilike talpig vörösödve megunja a lehetetlen kivitelezését:
– Majd felveszem otthon!- és elrohan a pénztár felé. A többiek elégedetten néznek rám. Jót szórakoztak, nekem köszönhet?en!
“Ez nem is volt olyan rossz ötlet! Szépen gonoszkodtál!”- dicsérget krampuszom.
“Szégyelld magad”- korhol szomorúan lelkiösmeretem.
– Mindegy, ami megesett, az megesett – rántok dacosan a vállamon egyet. Nem kell azt az orrára kötnöm, hogy tudom én jól, hogy nagyon ronda dolgot csináltam az el?bb. Elment a kedvem a turkálástól is. Most már egyenesen hazaindulok. Lépteimet a buszmegálló felé irányítom. Nem akarok még egyszer elcsábulni útközben!
Várom a buszt. Ahogy nézel?döm, meglátom a padon ülve a “Tüncilit”. Feláll, kezében egy kis fehér nylon tasak. Zöldes szín dereng át a m?anyagon. Kicsit tétovázik, majd beledobja a szemetesbe. Mikor mellém ér azt mondja:
– Tulajdonképpen nem is magamnak akartam ezt a tönkretett garbót megvenni. A kislányomnak néztem ki. Ma van a névnapja. Csak egy apró ajándékot akartam neki venni.
És fürgén fellép az éppen beálló buszra.
Utána szólok:
– Maga buggyantott! Miért nem mondta ezt már az elején!?
A busz egykedv?en elindul, besorol a bels? sávba, s gyorsan sodródva elt?nik a szemem el?l.
Most itt állok, ledöbbenve. Egyik vállamon a lelkiösmeretem sír, a másikon az ördögöm vigyorog.
Istenem. Néha milyen nehéz EMBERNEK lenni…
Legutóbbi módosítás: 2009.12.10. @ 17:18 :: Szögedi Judit
