Duzzadt kalács pöffeszkedik
az asztalon.
Tetejér?l szikrázó,
porcukor-folyam pörög.
A fán vidám
színorgia hintál,
körötte dacos,
gyermeki vágy hömpölyög.
– Te rám szólsz:
drágám, legalább
ilyenkor ne dohányozz!-.
Pohár pohárral vált
bódító csókokat.
Nevetés, zsibongás száll,
s megpihen az öröm
a tarka gömbökön.
Kezem fogtad.
Belém kapaszkodott
minden ujjad.
– bakelit lemezr?l
nem nyikorgott
az ,,Ave Maria”,
Callas is meghalt rég’ -.
Nehéz zihálással
ablakra kúszott a Hold.
Rácsodálkoztál:
– Ilyen gyönyör?,
ilyen hatalmas szép
még soh’ se volt!-.
Rám néztél. Nem engem láttál.
Elsuhantál a csalfa,
hideg Holdsugarakon.
– a hullaszállító tepsi
fürge kerekekkel
zörgött az udvaron-.
Azóta.
Azóta nincs karácsony.
Fonnyadt, íztelen kalács
árván szikkad az asztalon.
Nem hintálnak víg,
gyöngyös díszek sem a fán.
Nincs színkavalkád sehol.
– Nem érdekel.
Összehúzom a függönyöket,
ne kíváncsiskodjon be
a kinti lárma-
Szobáimban a csönd seperget.
Gyertyákat gyújtok.
Érted.
Miattad nyílnak
az apró t?zvirágok.
Lobogjon az ajándékom.
Nekem
magány-cukorkák lógnak
a haldokló ágakon.
Legutóbbi módosítás: 2009.12.11. @ 17:50 :: Szögedi Judit
