Hó fedte a háztetőket, és a fák is csak kopaszon dideregtek kint a hideg decemberi homályban. Bent a házakban mindenki a szebbik ruháját, vagyis pontosabban az ünneplő ruháját kereste. Az anyák vasaltak, az apák fát hordtak be, a gyerekek meg a verset mondogatták, amit a templomban kell ma elszavaljanak. Igazi lázas készülődés folyt mindenhol. A töltött káposzta is már megfőtt és a kamrákban a kolbász is kicsípve a hidegtől, ott volt előkészítve, ha netán bejön valaki kellemes ünnepeket kívánni. Bort is lehoztak ilyenkor a pincékből. Milyen szégyen lenne az, ha nem lehetne megkínálni a szomszédot egy pohár borral, mikor átjön. Ezért a karácsony, komoly előkészületeket igényelt minden családtag számára.
Este hét lehetett mikor mindenki elindult a templom fele, és szívében a karácsony hangulatát hordozta. A falu legnagyobb fenyőfáját mindig a templomban állították fel. A gyereksereg majd elolvadt, mikor előtte megállva szavalt. De a legszebb élmény mindig az volt, mikor a Csendes éjt énekelték együtt, s a fények ilyenkor elaludtak. Csak a fán lévő gyertyák és csillagszórók sejtettek egy kis fényt. Boldog volt mindenki s úgy is indult haza. A kicsik sietve, hogy vajon az angyal mit hozott? A nagyok sietve, hogy jó lenne már enni valamit. De a kamaszok azok nem hazafele vették az irányt.
Lakatos Dani, mint sok más korabeli suhanc, a kocsma fele ment, ahol aztán összeverődtek akár egy falka, és elindultak kántálni. Szép szokás és hagyomány volt ez hajdan, mikor még szép énekeket énekeltek az ifjak itt-ott, de mára egy kicsit megváltozott a szokás. Az ének maradt, csak a minősége lejjebb esett. És nem is annyira a kántálásra esett a hangsúly, hanem…
Mielőtt elindultak kicsit sörözgetve, borozgatva, kevergetve felszították a hangulatot, s mikor már az óra éjfélt ütött akkor hagyták el a kocsmát. Lassan mentek az úton. Ha valami jármű jött, az akkor bizonyosan lassan kellett közlekedjen, mert ezek a bátor fiatalok nem álltak félre csak úgy.
Lakatos Dani volt mindennek a megszervezője. Már azt is kigondolta, hogy hova mennek el.
— Először mëglátogattyuk a barátokat, kik már mëgnősültek, s nem gyünnek vélünk. Majd azután a mënyecskéket. Azokat ráír nígy felé fëlzavarni. Utána mëg hazavisszük ëgymást — mondta nagyszájjal a többi barátjának.
Hogy pontosan hányan voltak, azt nem tudom, de így szemre biztosan lehettek úgy nyolcan-kilencen. Letérve a főútról egy havas utcába értek, hol az utcai világítás is gyatrább volt. Dani ment elől, s mellette pedig Bakó Pál. Pali az a fajta suhanc volt, aki szívesen öltözött ki, hogy lássák rajta a jó módot. Ilyenkor mondták is neki a többiek, hogy:
— Pali te, mëgint kinyalottad magad é, mint szaros Pista neve napján.
De elviselte a beszólásokat, sőt legyintett egyet, a sálát kicsit meghúzta s ment tovább. Lassan haladt a csapat, néha egyet-egyet rúgtak az úttesten felgyülemlett hóba, mikor Pali felkiáltott.
— Fiuk, a sálam valahun elhagytam!
Egy gyors mozdulattal megfordult, s a szemeivel a félhomályt vadászta. Úgy ötven méterre valami fekete folt volt látható a hóban.
— Ott van, hála — kiáltott fel, s szaladni kezdett visszafele, hogy újból a nyakába akassza a kedvenc sálját.
Egy hirtelen mozdulattal lehajolt az összegömbölyödött sálért, és megmarkolta. Elég puha volt, hideg, s az állaga is, nem olyan sálosnak tűnt.
— Mi a fene… ez, ez, ez lószar? — eszmélt fel mérgesen.
A többiek is nyúlott nyakkal nézték távolabbról, az eseményeket, de nem tudták miért mossa a kezeit Pali a hóban, mikor csak a sálja után szaladt. Nem is mondta senkinek, hogy mi volt ott. Inkább gyorsan visszament a többiekhez, mintha semmi nem történt volna.
Megérkeztek az első házhoz, hova akartak jönni.
— Ide mënnyünk bé feltítlen. Az öreg Kosaras bácsinak jó a bora — mondta Dani, s a csapattal óvatosan bementek az udvarba, ahol az ablak alatt dalra fakadtak. A Csendes Éjt énekelgették, vagy inkább nyekergették. Fél perc sem telt el, mikor fények gyúltak ki és betessékelték őket a meleg konyhába.
Mindenki boldogan szorította a poharát, mikor az öreg Kosaras töltött nekik bort. Volt, aki egy pohárral ivott, mert még nem volt annyira részeg, hogy ne legyen szégyene. De voltak olyanok is, kik már nem tudták, hogy hol a határ az elég és a pofátlanság között. Aztán bekaptak egy-két kalácsot, s indultak is tovább.
— A következő itató, a pap lësz — mondta Dani.
Pali is mosolyogva vette tudomásul, s közben mikor úgy vélte, hogy nem látja senki, meg-megszagolta a kezét, hogy érzik é még a szag, amibe belenyúlt. De hiába mosta, vagy úgy tett, mintha hógolyót gyúrt volna, az orra mindig érezte a szagot.
*
Ahogy közeledtek a parókia fele, az egyik fiú a zsebéből petárdát vett ki. Aztán útközben el-eldobta. Hadd halja az utca, hogy jönnek a falu bikái. A parókia előtt aztán ahelyett, hogy énekeltek volna, újabb petárdát gyújtottak meg, és a pap ablakába tették. Robbant is az, de úgy, hogy az ablak remegett. Ki is jött a pap, de nem úgy, mint egy pap, hanem inkább úgy, mint egy felbőszült vasutas.
— Mi a jó anyátokat csináltok itt? Nem szígyëlitëk magatok. Most innep szombatján puffogtattok az ablakomban. Ëgy szíp énekët nem tudtok, szerencsétlen banda!
— De hát ma csütörtök van — kiáltott vissza valaki.
— Csütörtök, de innep szombatja. — És ekkor már a hóseprő lapáttal legyintett is egyet. Visszahőkölve szaladtak a suhancok oda, ahonnan jöttek. Aztán mikor már látták, hogy elcsendesült minden megint, megálltak.
— Fiuk, ezt nem hagyjuk ennyiben. Ha nem hívott bé ëgy pohár borra, akkor mëgkapja a magáét — mondta Dani.
— Tudom is, mi legyen — szólalt meg Pali. — Tegyünk pár lúcitromot az ablakába, én vállalom a munka piszkosabbik riszit. — És büszkén kereste az út melletti árokban, a lesepert lócitromot. Egy kicsit mindenki húzódozott az ötlettől, de büszkék voltak Palira, hogy ilyet megtesz. Pali meg legalább nyugodtan mondhatta, ha valaki megérezte, hogy miért büdös a keze. Három darabot nehezen kikapart a havas sáncból aztán visszament és a parókia ablakába helyezte. Még szilvafa ágakat is dugott bele, mert milyen az, ha nincs kidíszítve karácsonyban.
Tovább indultak, énekeltek, káromkodtak és zajongva verték fel a kis utcák csendjét. Szerencséjükre, azért be—be tudtak menni egy-egy baráthoz, hol jól ittak tovább, s hajnal fele mikor már a lányokhoz kellett volna menjenek, már az erő alábbhagyott bennük.
Itt mentek el előttünk. A nagy zajra én is kinéztem az ablakon, de csak óvatosan. Láttam, ahogy a szemközti háznak a kapuját megrugdossák, és letörik a házszámot az utcaajtóról. Ismertem őket, mind egy szálig. Vernivaló suhancok voltak, kiket az ital megbolondított.
Szerencsére hajnalban már csend ült rá minden utcára. Mikor kiléptem az udvarból, a házunk előtt egy tócsa díszelgett. Valaki nem bírta tovább és itt hagyta a nyomát.
Én is jártam, nem is olyan rég kántálni, de valahogy más volt. Persze akkor is ittunk, meg hülyéskedtünk, de valahogy megvolt a varázsa. Lehet nekik is megvan ebben, csak én vagyok az, aki nem érti meg.
Egyszóval, ahogy a feleségem is mondja, maradi vagyok még Pázmánti idejéből. Én inkább későn érőnek érzem magam.
Legutóbbi módosítás: 2009.12.20. @ 11:56 :: Thököly Vajk