Vandra Attila : Metamorfózis 2. A szalma

A metamorfózisban leírtam, miként változik meg egy férj megítélése. Egy asszony megítélése nem szenved épp olyan gyors változást, de…

Az állomás hangszóróján megszólalt a vasutas-induló kezdete, hogy felhívja a kedves utasok figyelmét: bejelentés következik.
    – A Bukarest irányából érkez? 1745-ös szatmári gyors tizenöt percet késik. 
    (A francba! A haverok vajon megvárnak?) 
    – Nem baj, drágám. Fürd?re mész, nem ingázol. Van még tizenöt percünk egymásra. Állj ide az árnyékba! Er?sen süt a nap, nehogy napszúrást kapjál! – el?zékenykedett János.
    – F?ztem fuszujkalevest, mert tudom, hogy azt szereted, s hagytam rántotthúst a jégszekrényben.
    – Jó, jó, eligazodok.
    – El?ször a fehér tojásokat egyed, azok régebbiek. 
    – Igen, igen…
    – Tegnap kivasaltam öt ingedet. Megtalálod a szekrényben.
    – Kösz!
    – Evés után seperd ki a konyhát, nehogy behordd a szobába a morzsát.
    – Persze, persze.
    – Ne felejtsd elpakolni az asztalt, nehogy az étel megromoljon.
    – Úgy lesz, drágám.
    – Vigyázz, hogyan pakolsz vissza a jégszekrénybe, nehogy valami akadályozza az ajtó csukódását. 
    (De lassan telik az id?! Még tíz perc. Ejsze, nem késik többet a bejelentettnél!)
    – A lábad töröld le, ha hazamész, a kora délutáni es? miatt még sár van.
    – Természetesen.
    – Te figyelsz rám egyáltalán?
    – Hogyne, ismételjem meg? (Remélem, nem kéri! Ez máskor is bevált.)
    – A mosatlanra ne hagyd rászáradni az ételmaradékot.
    – Ok. Úgy teszek!
    – S ne felejtsd el a csapot megjavítani.
    – Holnap veszek gumitömítést. (Vagy holnapután… Úgyse látja. Végeredményben van rá több mint egy hetem.)
    – A mikrót ne indítsd be, amikor megy a mosógép! Kiveri a biztosítékot.
    – Tudom, tudom, én magyaráztam el neked, miért.
    – Ne felejtsd el kifizetni a telefonszámlát.
    – Máskor is én fizettem ki.
    – Miután harmadszor szóltam, hogy ne felejtsd el. Te mire gondolsz most?
    – Hogy nagyon szeretlek! S fogsz hiányozni. (Nem lesz, aki egye a fejemet mindenért. Nem jön már az a vonat?) 

    Odahajolt, s puszit adott neki. – Érezd jól ma…
    Megint megszólalt a vasutas-induló. János nem mondta végig a mondatát, hanem a hangszóró felé fordult, felemelve a mutatóujját, jelezve Julinak, hogy ne szólaljon meg.
    – A 271-es számú IC vonat egy perc múlva indul Szeben irányába a második vágányról. 
    (Na, persze, még nem telt el tizenöt perc. Hiú remény, hogy hamarabb megérkezzen!)
    – Érezd jól magad!
    – Mintha gyászhírt közöltél volna, ezt úgy mondtad! – dohogott Juli.
    – Hiányozni fogsz! – válaszolta János szenved? hangon.
    Végül csak bemondták az érkez? 1745-ös szatmári gyorsat. János azonnal lázasan felkapta a két csomagot.
    – Hova sietsz, még be sem jött!
    – Lehet, nem pont el?ttünk áll meg, s akkor futni kell. Hogy hozza be a késést, kevesebbet fog állni.
    A négyes vagon pont el?ttük állt meg. Amikor megérkeztek, János megnézte, hogy az utolsó el?tti 11-es vagon a B szektorban lesz, s úgy helyezkedtek. Hamar feldobta a csomagokat a csomagtartóba, odacuppantott s szaladt leszállni.
    – Nehogy elinduljon… – magyarázkodott. – Vigyázz magadra! – tette hozzá. De pillanatnyi habozás után azért megállt az ablak alatt integetni.
    – Érezd jól magad! – integetett jobb kezével, bal kezét úgy tartva, hogy lopva rápillanthasson az órájára.    

    (Jaj, még elérem-e még a feles harmincötöst? Indulj már idióta mozdonyvezet?!)
    A vonat sípolt, s elindult. János is tartotta a ritmust a vonattal. Hiszen az aluljáró lejárata felé kellett menjen… Majd futásnak eredt. Az aluljáróhoz érve belekapaszkodott a korlátba, kifulladást mímelve. (Dugd már be a fejed az ablakon, elmegy a harmincötös! Na, végre! Mit imádnak a n?k így integetni?) Elütött a lépcs?kön vagy két személyt, leérve majd elhasalt, de visszanyerte egyensúlyát.
    – Biztos elnézte a vágányt szegény… – szólalt meg valaki sajnálkozva a háta mögött. Végre kiért a megállóba, de a harmincötös sof?rje becsapta az ajtót az orra el?tt, s elindult. A sof?r szerencséjére nem hallotta, hogy mit kívánt neki. Csak a körülállók néztek rá megbotránkozva.
    – Nevelheted a gyermeked, amíg ilyen alakok mutatják a példát! – dohogott egy n?, kinek egy óvodáskorú gyermeket vitt kézen fogva.
    – Taxi! – integetett, s beült az els? autóba, meg se nézve a cégjelzést. Elég olcsón megúszta, csak háromszoros árat fizetett. (H???, ha ezt Juli látta volna! De nem látta! Hurrá, több, mint egy hétig nem veri a fejemet! – Yabbi-dabbi-dooo! – üvöltötte el magát.
    Az utasok szitkozódásához szokott taxis-cápának úgy kiguvadt a szeme a csodálkozástól, hogy szinte szemátültetésre lett alkalmas. Ez honnan jön, ha ennyire örvend? Ott mennyi lehet a taxi ára? Át kellene gondolnom az árpolitikámat…
    János zsebében megszólalt a mobiltelefon. Árpi volt.
    – Te se tudtál eljönni? – kérdezte csalódottan.
    – Itt vagyok a bejáratnál – közölte. Abban a pillanatban már meg is látta Árpit és Pistut. Le is zárta azonnal a telefont.
    – Dani és Ern??
    – Danit rajtakapta a felesége, hogy nincs túlórája. Ern?nek pedig “dolga akadt” – válaszolta gúnyosan Pistu, érzékeltetve, hogy a dolog mögött a papucskormány áll. Pistu könnyen beszél, hiszen elvált. – S te hogyan ráztad le a házisárkányt?
    – Felraktam a vonatra. De késett!
    – Szalma vagy?
    János válasz helyett diadalmasan magasba emelte két öklét.
    – Akkor ma te fizetsz! – jelentette ki Árpi irigykedve.

    Másnap kissé kábultan arra ébredt, hogy a szemébe süt a nap. De az csak tizenegy után szokott az ablakon besütni… Jesszus, nem csengetett a telefon! – villant át az agyán. Ett?l hirtelen megébredt. Jaj, ma vasárnap! – nyugodott meg. Hogyhogy Juli nem hozta be a kávét? Máskor fél tízkor már behozza… – morfondírozott. Ja, nincs itthon! – jutott eszébe, s jóles?t nyújtózva befordult a fal felé a fejére húzva a takarót. De jó, ha nincs aki stresszeljen a felkeléssel! – gondolta elégedetten, de nem tudott már visszaaludni. Végül csak feltápászkodott, s örömmel nyugtázta, hogy a kotyogóban van még némi fekete méreg. Pont egy személyre való adag. Ett?l aztán magához tért, de mellékhatásként a belügyminisztériumban lázadás tört ki. Még a falak is visszhangozták a gyomra kordulását. Ja, persze, üres a lakás… Na, ma senki sem fog szekálni, hogy ne üljek pizsamában az asztalhoz! – állapította meg elégedetten, s az asztal felé fordult. Nem volt megterítve. Nincs kedvem hozzá! – fintorgott, s a bárszekrényhez ment, mogyorót és pereceket vett el?, majd a jégszekrényb?l sört.
    – Ma átszököm a reggelit, Julikám, s te nem fogsz ebben megakadályozni! – mondta hangos szóval, mintha felesége hallaná. – Végre feltehetem nyugodtan a “büdös” lábam szell?zni a fotel karfájára. Méghozzá papucsostól! – nyújtotta ki a nyelvét az esküv?i képük irányába. – Majd ebédelek, amikor kedvem szottyan. Például a meccs szünetében!
    Megszólalt a telefon. Juli volt a vonalban.
    – Megérkeztem szerencsésen. Nem akartam korábban telefonálni, nehogy felköltselek.
    – Kedves t?led!
    – Mit csináltál az este?
    – Öööö…
    – Voltál sörözni a haverokkal?
    – I-igen!
    – Szerencsém volt, elég kedves szobatársat kaptam, Délután megyünk egyet úszni. A kezelés ma szünetel, mert vasárnap van. Te mit csinálsz ma? Gondolom, megnézed a meccset.
    – I-igen, úgy terveztem. (Locsogsz, még sokat? Mindjárt kezd?dik!) Szeretlek…
    – Én is, jó lenne, ha te is itt lennél. Majd hívjál.
    – Jó, persze, majd esténként felhívlak.
    – Szia akkor. (Na, végre!)
    Este szemrevételezte, hogy senki sem pakolta el az asztalt. Behajigált minden mosatlant a kagylóba, majd nekiült vacsorázni. “Ülj rendesen az asztalnál!” – utánozta Julit s felvette azt pozícióját, amellyel Julit mindig ki tudta hozni a sodrából. – “Ne vágd a kenyeret az abroszon. Van lapító!” – karikírozta megint feleségét, majd csak azért nem vágta az abroszon, mert az se volt az asztalon.
    Este még kéjesen tudomásul vette, hogy megspórolta az ágyvetést. (“Micsoda fölösleges szokás!”) Majd arra gondolva, hogy de hamar elröpült a nap, lefeküdt.
    Reggel szinte elment el?tte a fél hetes harmincötös, mert hát a kávéf?zéssel, valamint az inge és zoknija keresésével eltelt az id?. Ugyanis azok nem a széken voltak, hanem a szekrényben. De legalább Juli nem verte az agyát már kora reggel a csappal, amit már egy hónapja meg kellene javítani. Bezzeg délután, amikor ideje lenne rá, nem juttatja eszébe, csak reggel, amikor siet munkába, meg este, lefekvéskor adja el? a litániát! De jó a szabadság!
    Délben végigmérte a mosatlant a kagylóban, s megállapította, hogy most nincs kedve hozzá. Van még tiszta tányér és ev?eszköz. Könyökével arrébb tolta a reggeli morzsát, megmelegítette az ételt, s megebédelt. Ebéd után megelégedetten d?lt hátra a kanapén, s nyugodtan kapcsolgatta a tévét, mert Juli nem akarta megnézni a “Fiatal és nyugtalan” 2742-ik részét. Hat óra felé átszaladt Ern?höz egy sakkpartira. Jó alkalom volt egy picit ugratni haverját, hogy nem jött sörözni, s elmesélni, hogy milyen jó a szabadság. Amikor este tíz után megcsördült a telefon, azonnal belehasított a gondolat, hogy “Jujj, nem hívtam fel Julit!” Ám hiába reménykedett, hogy más keresi, a vonal másik végér?l Juli duzzogó hangja szólalt meg.
    – Épp most akartalak hívni! Voltam Ern?nél sakkozni, kicsit ott felejtettem magam. Aztán olyan kellemes id? volt, gyalog jöttem haza – nézett ki az épp elállt záporra. (De rendes volt Marcsa, hogy adott egy erny?t. S de jó, hogy Juli nem lát idáig!)
    Szerda délben már nem volt hova tegye a reggeli tányért. Tiszta még lett volna, de a mocskost kénytelen volt az asztal szélén hagyni. Szinte elvágódott egy meggyszemen. “Leves még van, de már a nyakamon jön ki. Hús már nincs több, se körítés. Valakinek kellene f?znie. Végül úgy döntött, hogy vendégl?ben eszik. Úgy sem volt már id?tlen id?k óta. A számlától aztán kiakadt a szeme. Nincs annyi pénzem, hogy naponta itt egyek – állapította meg lemondóan.
    Kés? délután átment Danihoz, jó bora van, kár hagyni, hogy megromoljon.
    – Na, milyen szalmának lenni? – kérdezte Dani, miközben töltött. – Nem unalmas?
    – Á, dehogy. S nem veri senki a fejed. Kicsit felgy?lt a mosatlan, de hát megér egy kis kellemetlenséget. F? a szabadság!
    Igyekezett haza, hogy, felhívhassa Julit, még kilenc el?tt, hogy ne morogjon, mint kedd este, hogy kés?n hívta. A konyhába lépve áporodott b?z csapta meg az orrát. Mi ez? Aztán rájött. Még nem vitte ki a szemetet, mióta elment Juli, s a melegben erjedni kezdett. Utána nekilátott mosogatni. Egy harmadát se mosta el, belefáradt. Bele volt száradva az ételmaradék, er?sen kellett dörzsölni. Jobb lett volna meghallgatni a tanácsát – ismerte be. Éjjel nem tudott aludni. A csap nagyon kezdett csepegni. Pitty-pitty-pitty… Végül a szivacsot tette a csepeg? csap alá.
    Csütörtökön reggel rémülten vette észre, hogy az utolsó tiszta, vasalt ingét veszi el?. De hogy történt? Hiszen Juli öt inget hagyott neki! Ja, igen, hétf?n nagyon meleg, fülledt id? volt az es? el?tt. S mikor átment Ern?ékhez inget váltott.
Délben egy gyorsétkezdében ebédelt. Csapnivaló volt. Amikor hazament, nekiállt, és befejezte a mosogatást, majd megjavította a csapot. Még egy éjjel nem fogja pitty-pitty-pitty-et hallgatni… Alig fejezte be, megcsörrent a telefon.
    – Mit csinálsz, irigyelnivaló szalma? – kérdezte Árpi.
    – Megvagyok.
    – Nincs id?d átugrani, azt hiszem vírusos a számítógépem. Vagy esetleg van valami más programod?
    – Hogyne, átjövök! – mondta János örömmel.
    Este nyolckor, ahogy hazaért, els? dolga volt felhívni Julit.
    – Mizújs otthon? – kérdezte Juli.
    – Teszek, veszek. Ma voltam Árpinál, vírusos volt a számítógépe, itthon is akad egy-két tennivaló.
    – Olyan szép itt! Jöv?re el kell jönnünk együtt!
    – Lehet róla szó. Érezd jól magad. Aludjál jól.
    Pénteken eszébe jutott, hogy aznap az utolsó nap kifizetni a telefonszámlát. Jókorát állt sorba. Nagyon éhes volt, mire hazaért. Alig ért a házba, megszólalt a telefon. Az anyósa érdekl?dött, hogy jöjjön-e át holnap, hogy f?zzön valamit.
    – Nem, anyuka, köszönöm, eligazodom! (Nem, azt már nem! Inkább Juli a ciklusa el?tt!)

    Hamar összecsapott magának egy kis üres szalmakrumplit. Messze jobb volt, mint a gyorsétkezde, még ha egy picit túl is volt sütve.
    Ebéd után azonnal felhívta Julit.
    – Hiányzol…
    – Nafene, tán beleuntál a szabadságba? – év?dött vele Juli. – Élvezd ki, mert vasárnap jövök!
    – Olyan üres a ház. Nincs akivel váltanom egy szót.
    Este unottan zongorázott a tv távirányítóján. Egy filmet se nézett végig. Nem tudta, mit keres. Végül egy tizennyolc éven felülieknek való filmet kezdett nézni. Undorral kapcsolta ki. Lelki fájdalommal szemlélte maga mellett az üres helyet az ágyban. Hiányzott egy ölelés. Megsimogatta az üres leped?t. Kés?re aludt el.

    Szombat reggel korán kelt. Kiment a piacra, és bevásárolt. Ahogy hazaért a piacról felhívta Julit.
    – Holnap hánykor érkezel?
    – Hajnali fél hatkor. Addig rakd ki a n?idet! S szell?ztess jól ki, mert jó a szaglásom! – év?dött vele Juli.
    Alig tette le, megcsörrent a telefon. Árpi volt.
    – Végre egyszer mind mehetünk sörözni. Mindenki sikeresen megoldotta a házi-sárkány problémát. Tehát négykor a szokott helyen!
    – Sajnos én nem tudok jönni. Dolgom van.
    – Teee! Tán csak nem…?
    – Ááá, dehogy, hogy gondolhatsz ilyent! Holnap jön haza Juli, s rendet kell raknom a házban.
    – Te, most ugye hülyülsz? – kérdezte Árpi gyanakodva.
    – Nem. Holt komoly vagyok.
    – Ennyire félsz t?le?
    – Nem. Meglepetést akarok neki okozni.
    – Mivel?
    – Mosok, vasalok, takarítok, mosogatok, háromfogásos ebédet f?zök, és holnap az állomáson orchideacsokorral várom.
    – Meghibbantál. Virág? Kedves t?led. Mosogatni? Hagyján. Takarítani? Az még rendben lenne. De f?zni? Máskor még egy rántottát se készítettél… S vasalni? Az aztán mindennek a teteje.
    – Most döbbentem rá, hogy menyire fontos nekem. S nem azért, mert mindezeket megteszi. Bár azt se értékeltem soha igazán. De nagyon hiányzik… Szeretem.
    – Háp-háp-háp! – utánozta Árpi haverja régebbi panaszait a Juli nagy szájára.
    – Tudd meg, még az is hiányzik…
    – Te komolyan nem jössz? – kérdezte Árpi hitetlenkedve.
    – Tényleg nem. Jó sörözést!

    Juli amint belépett az ajtón, majd leült a meglepetést?l. Aztán gyanakvóan megkérdezte:
    – Te megcsaltál?
    – Ééén? De hát ezt honnan veszed?
    – Akkor miért van b?ntudatod?
    – Nincs b?ntudatom. Szeretlek! – csattant fel sért?dötten. – Erre jöttem rá e hét alatt, meg akartalak lepni, te pedig…

Legutóbbi módosítás: 2009.12.10. @ 19:00 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 758 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.