A fene se emlékszik pontosan, hogy mikor jött rám a szörnyű mehetnéki kényszer, de az iskolában még nem. Igaz, ha már menni kell, miért ne menjek és méghozzá a jeles épület mellé, de idővel a kedvem határozottan alábbhagyott az ide–oda ficánkolástól.
Tehát ott tartottam, hogy bennem volt a felfedezni vágyás meg a jövés–menés. Így utólag visszagondolva, az egyik kiváltó ok az lehetett, hogy az építkezések egyre jobban kezdtek terjeszkedni környékünkön, ahol laktam. Kisebb koromban sok volt a beépítetlen telek, ahol kedvünkre rúghattuk a bőrt, vagy éppen leutánoztuk a Pál utcai fiuk grundháborúját. Az egyik legjobb barátommal, Janival és húgával, Katival inkább mindig elkóboroltunk új környékekre. Mivel nem nagyon érdekelte Janit a foci, még kevésbé a grundháborúk, nem volt igazából közösségi ember és nem volt egy társulásnak sem a tagja. Mikor ők már suliba jártak, engem úgy vittek magukkal, mint a ház legfiatalabb csemetéjét, mondván ők majd vigyáznak rám és még a szüleim vállain is megkönnyítik a gyereknevelés nehéz terhét. Történt egyszer, hogy valami eddig teljesen ismeretlen helyre tévedtünk. Egy amolyan dombháton álltunk és a domb tetején egy betonkolosszus kezdődött.
– Hú, ez valami háborús erődítmény lehet – villanyozódott fel Jani. – Gyerünk, nézzük meg közelebbről.
Se Kati, se én nem lelkesedtünk túlságosan az ötlettől, de Jani a legidősebb, amolyan vezérféle is volt a mini–csapatban. Felkapaszkodtunk, de sajna a bejáratot deszkapalánk védte. Mivel akkor még eléggé mozgékonyak voltunk egy fél pillanat alatt átdobtuk magunkat a palánkon és ott álltunk egy amolyan barlangszerű lejáratnál. Jani előre ment, mi maradtunk, ő is jött vissza hamarosan.
– Itt most nem tudunk tovább menni, mert nincsen megfelelő felszerelésünk. Tehát az, az első feladatunk, hogy otthon összeírjuk mire lesz szükségünk ahhoz, hogy expedíciót indítsunk a barlang mélyére, ahol biztos sok felfedezetlen dolgot fogunk találni.
– Mondd Jancsi, muszáj nekünk ezt a barlangot felfedezni? – akadékoskodott Kati.
– Mi az, hogy! Ki tudja, micsoda titkok vannak belül. Lehet, hogy még kincseket is találunk.
– Na jó, de ugye nem most rögtön fogunk indulni?
– Dehogyis. Beszerezzük, ami kell ide ahhoz, hogy biztonsággal megnézhessük és felfedezhessük.
Katin látszott, hogy nagyon szeretne kimaradni ebből a buliból. Én meg semmit sem értettem az egészből csak annyit, hogy majd megyünk valami sötét helyre valamit keresni, de előzőleg visszamegyünk Janiékhoz valami felszerelés végett. Aztán elkezdődött a terv kidolgozása és az expedíció szervezése Jani szobájában. Egy nagy papírlapot vett elő Jani és egy ceruzát.
– Először is kell egy jó elemlámpa meg egy pár gyertya is, ha az elem lemerülne. Sőt pótelem is.
A húgát láthatólag nem nagyon érdekelte az egész. Én lázasan figyeltem, de sokat nem értettem.
– Kötelet is kell szereznünk, jó vastagot, meg egy nagy spulni vékony spárgát.
– A vékony spárga mire kell? – kapta fel a fejét Kati, mint aki lázasan figyel.
– Az arra kell, hogy a bejáratnál kiszögezzük az egyik végét, és mikor megyünk befelé akkor lespulnizzuk a madzagot, hogy vissza is találjunk oda, ahonnét elindultunk. Kell majd a bicskám is, mint fegyver hátha vannak bent denevérek, vagy kitudja milyem élőlények, amelyek nem lesznek velünk barátságosak.
– Denevérek? Akkor én nem megyek oda sohasem – szögezte le Kati. – A denevérek belekeverednek az ember hajába, és nem engedik el. Meg vérszívók is. Hogyisne, akkor én nem is megyek.
– Pont azért kell a bicsakom, hogy ha ilyenek vannak ott, akkor megvédjelek titeket, mint kicsiket. Nem kell annyira megijedned mindjárt az elején.
– Nem ijedtem meg, csak azt akarom mondani, hogy nem szeretem az ilyen élőlényeket, és ha ott olyanok is lesznek, akkor inkább oda se menjünk. Na meg van egy nagy kérdésem.
– Kérdezzél csak nyugodtan.
– Hogy akarod ezt mind odavinni? Valami sportszatyorban… vagy hogy? Csak úgy simán ki akarsz itthonról sétálni egy ilyen felszereléssel? Anyu vagy apu rögtön rákérdez majd, mire is kell.
– Erre én is gondoltam. Egyenként viszünk majd oda minden szükségest.
Miután kész volt a lista másnap Jani nekiállt az anyagbeszerzésnek. A vékony spárga, elemlámpa nem okozott nagy gondot, ezek voltak náluk otthon. A gyertyát és a pótelemet is megszerezte valahonnét. Viszont a vastag kötél, az gond volt.
– Á – csapott a homlokára. – Itt az új építkezéseken azokkal húzzák fel a szükséges anyagokat. Kölcsön veszünk egyet.
Pár nap alatt összegyűlt a felszerelés és egy szombati nap délben elindultunk. Ugyanúgy átvetettük magunkat a palánkon és ott álltunk a barlang bejáratánál. Jani felkapcsolta az elemlámpát és körbe világított. Valamiféle nagy helyiség volt előttünk, amiből két irányba vezetett egy–egy folyosó. A vékony spárga egyik végit kikötötte a bejárathoz és útra keltünk. Az egyik folyósón indultunk el, amely közvetlen a nagyteremből indult. Mindenütt szemétkupacok voltak, amiket nem győztünk kerülgetni. Egyre beljebb haladtunk. A vékony spárga hirtelen elfogyott.
– Forduljunk vissza – ajánlotta Kati –, majd visszajövünk, ha szereztünk spárgát.
– Nem fordulunk vissza. Innét egyenesen megy az út és visszatalálunk ide, ahol a spárga vége van.
Katinak nem tetszett ez, de nem akart ellenkezni bátyjával, így folytattuk utunkat. A járat hirtelen beszűkült és egy fal állt előttünk, ami látszólag stabilnak nézett ki. Ahogy körbe világította Jani, észrevett egy lyukat a falon, ahol egy ember talán átfér.
– Gyertek, itt simán átférünk.
Egyenként át is jutottunk, de amikor engem is áthúztak, valamibe beleakadhatott a hátam és egy halom törmelék hullott alá. A lyuk nagy részét elzárta. Jani visszakúszott és próbálta arrébb dobálni a nagyobb darabokat, aminek az eredménye az lett, hogy még több hullott alá és egyre kisebb lett a járat.
– Menjünk innét Jani – szólt Kati ijedten –, mert itt ragadunk és nem tudunk majd kijönni.
Azzal már fordult is vissza. Megpróbált a még szabadon maradt résen átbújni de nem ment.
– Nem férek át Jani, segíts légy szíves.
Jani félretolta a húgát és maga próbálkozott. Ebből is az következett, hogy még több tégla potyogott alá. Katinál eltörött a mécses. Érdekes módon és nem kezdtem el bőgni, hanem Katit próbáltam nyugtatni.
– Nem kell sírnod, Jani itt van és majd kivisz minket.
De Jani is megszeppent és egyre idegesebb lett.
– Idefigyelj – fordult hozzám. – Te vagy a legvékonyabb és a legalacsonyabb. Ki kell, hogy férjél. Itt az elemlámpa. Ha kint leszel a másik oldalon, csak el kell indulnod ugyanúgy, ahogy jöttünk. Utána megtalálod a vékony spárgát és kiérsz oda, ahol bejöttünk. Menj el hozzánk és hív segítséget.
Csak néztem, hogy most hirtelen én lettem a kulcsfigura, de nem ijedtem meg. Én, a nagycsoportos óvódás leszek a nap hőse. Sikeresen átbújtam a maradék résen.
– Átfértél? – kérdezte Jani a fal másik feléről.
– Igen!
– Akkor most keresd meg ott előbbre a spárgát, és irány a kijárat. Siessél, ahogy tudsz.
Pár méter után tényleg megtaláltam a spárgát és azt követve visszajutottam a szabadba. Megszaporáztam a lépteimet és siettem Janiékhoz, ahogy csak tudtam. Becsengettem. Jani mamája nyitott ajtót és amint meglátott kitört belőle a nevetés.
– Hol jártál, valami kéményben? Gyere beljebb, itt van a mamád nálunk, ha őt keresed. Kati meg Jani hol van?
Anyám meghallva a hangom szintén kijött az előszobába.
– Hogy nézel ki te gyerek? Hol jártatok?
– Expedíciót játszottunk. Van valami nagy barlang innen nem messze, és azt akartuk felfedezni. Egyedül én fértem ki a lyukon, ahol bementünk és most Jani meg Kati várnak rám, hogy szerezzek segítséget, mert a fal leomlott.
Kár volt ezeket elmondani, mert anyám is meg Jani mamája is pánikba esett.
– Mesélj, mi történt? – de nem tudtam még bele sem kezdeni, mert Gizi néni, kis barátaim mamája a telefont ragadta meg és hívta a rendőrséget.
– Mondd gyorsan, hol van ez a barlang vagy mi!
– Ott a templom mögött, ahol a villamos kanyarodik.
– Melyik villamos?
– Az 59 –es.
Gizi néni bemondta a kapott adatokat azzal már tuszkoltak is ki az ajtón, és rohantunk a helyszínre. Mire odaértünk, már ott volt a „felmentő sereg” is. Két rendőr–, és hamarosan egy tűzoltókocsi is jött. Cirka félóra múlva kihozták Katit és Janit. Kati reszketett az izgalomtól Jani meg csak jobbra–balra nézett és miután felfedezett engem is, nevetve futott felénk. A nevetés hamarosan az arcára fagyott, mert Gizi mama egy hatalmas pofonnal fogadta.
– Hányszor megmondtam már neked, hogy nem mászkálunk se építkezésre, se kihalt területre. Így bízhatja rád az ember a húgodat és ezt a kicsi gyereket is. Most szerencséd volt, de mi van, ha egyikőtök sem tud kijönni?
Jani megszeppenve nézett anyjára, majd a tűzoltóra, aki még mindég a karját szorongatta.
Szerencsés véget ért az expedíció. Egy jó darabig mi voltunk a fő téma az egész környéken és főleg én, a hatéves forma kiskölyök, aki segítséget hívott és nem vesztette el a fejét.
A barlang területét hamarosan deszkapalánkkal vették körül és még őröket is állítottak oda, nehogy esetleg újabb kalandvágyó expedíció induljon oda. Hónapok múlva, amikor elkezdték ott is az építkezést, két még éles kézigránátot és lőszert, valamint fegyvert találtak a barlangban. A történtek után „rövid pórázra” lettünk véve. Ha kimentünk, csak az ablak alatt játszhattunk, hogy ellenőrzés alatt lehessen minket tartani.
Mikor egyszer idősebb fejjel találkoztunk, visszaemlékeztünk a kalandra, nem tudtunk nevetni valami miatt. Jani ugyanis elmesélte, hogy egy alkalommal hasonló helyzetbe került egy bányában. Ő ki tudott még jutni, de három társa odaveszett.
Jani expedíciós kedve sokáig megmaradt, ugyanis barlangász lett belőle és a bányamérnöki szakmát tanulta ki. Kati ennél békésebb pályát választott magának, tanárnő lett.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.07. @ 10:55 :: Avi Ben Giora.
