Arra emlékszem még, hogy viharos volt a házasságkötésünk. Eleve nem is volt a mindennapi megszokott keretek közt lebonyolítva. Teltek múltak az évek és a sors úgy hozta, hogy elhagytuk Izraelt és Ausztriába költöztünk. Izraelben a karikagyűrűt nemigen hordják a férfiak. Legalábbis én nem sűrűn. Volt még, és van is egy nagy arany pecsétgyűrűm, de azt sem hordom. Valahogy a flancos dolgokat, ékszereket sohasem szerettem. Nem mintha ruházkodni jobban szeretnék. Utálok. Emlékszem, amikor a feleségem kinyitotta a már közös ruhásszekrényt és megdöbbenve konstatálta:
– Te, neked alig van valami ruhád. Miben szoktál járni?
– Láthatod. Van egy öltönyöm, amit utálok, és még akkor sem veszek fel, ha valami hacacáréra vagyunk hivatalosak. Két rövid gatya, egy hosszú gatya, hat vagy hét póló, két ing és alsógatya meg zokni, de azok tucatra. Nem szeretem a sok holmit. Tudod vándornép vagyunk, és ha menni kell, macerás dolog, mit vigyek, és mit hagyjak. Nekem addig volt jó, amíg katona voltam. Egyenruha. Téli és nyári, disz öltöny különleges alkalmakra és gyakorló. Ott nem volt az, hogy leöltözni valakit, vagy a legújabb Calvin Kleint kell megvenni ahhoz, hogy menőnek nézzél ki. Még vasalni sem kellett nagyon, mert kitettem a napra kiszáradni, egy rántás jobbról, egy balról és fel lehetett venni. Kicsit gyűrött volt néha a gatya is, meg az ing is, de kit zavart? Engem nem, csak a katonai rendőrség „lelkiismeretes” posztjait, de azokat igyekeztem elkerülni.
– Már leszereltél, nem vagy hivatásos. És nem ezekben jársz. Kellene venni új holmikat neked.
– Nem érek én annyit. Minek? Kidobott pénz. Nyáron dög meleg van, elég pár póló, meg a rövidgatya, minek annyi gönc? Ha lehetne, higgyed el, mindenki pucéran flangálna. Télen meg egy hosszú gatya, pulóver és esetleg egy kabát. Esik az eső, meg néha hideg van. Minek ide több holmi nekem?
Volt egy pár próbálkozása, de aztán feladta. Hiába vett nekem dolgokat, azok bent lapultak a szekrényben, soha nem vettem fel őket, csak akkor, ha már valamit ki kellett hajítanom, mert agyonhordtam. Nos a karikagyűrű is hasonló volt nálam. Egy darabig hordtam, aztán arra hivatkozva, hogy akadályoz a munkában letettem, és valahová el is raktam. Csak a nejem tudta – ha tudta –, hogy hol lapul a pecsétgyűrűvel együtt. Nem nagyon csinált belőle perpatvart, mert kint a legtöbb férfi ugyanezt tette. Már a modernebbje, mert az volt a hivatalos szlogen, hogy csak madarakat szokták meggyűrűzni, nem férfiakat.
– Akkor a nőknek miért kell viselni? – kérdezte egyszer.
– Mi az, hogy kell? Kötelezlek rá? Még soha sem mondtam, hogy vedd fel, igaz mióta az ujjadra húztam, azóta ott van. Tudod, a legtöbb férfi azért nem engedi, hogy a neje ne hordja, nehogy azt mondja egy idő után, „nekem egy nyamvadt ékszert sem vettél”. „Ott van az ujjadon, az mi?” Amikor már tényleg unalmas ez a lemez és van valami kerekszámú esemény, születésnap vagy házassági évforduló, akkor vesz egy másik mutatós gyűrűt a másik mellé. Évek alatt aztán szaporodik ezen karikáknak a száma.
– Akkor most majd én is kérhetek másikat?
– Kérhetsz, de én el nem megyek veled az üzletbe. Ott a pénz, amit gondolsz, megveszed. Utálok üzletből üzletbe vándorolni.
Ezt a fogadalmamat csak akkor szegtem meg, ha volt tényleg valami ünnep, és akkor meglepetésként megleptem ilyesmivel.
Na de térjünk vissza oda, hogy Ausztriába jöttünk. Itt dacára annak, hogy már régóta nincs monarchia, az irodarendszer a maga hivatalnoki gárdájával és bürokratikus rendszerével fennmaradt és mai napig virágzik. Mindenhez és mindenről papírt kértek és kérnek. Amikor az ittartózkodási engedélyt kezdtük intézni, akkor ütött be a „menykő”. Igen menykő. Mert menj és tegyél le egy követ, ha babonás vagy/de ha nem, akkor is/ az épület elé, hogy követ rá, ne kelljen még egyszer ide jönni. Egy halom papír kiállítása és az okmánybélyegek beszerzése után beadtuk az összes paksamétát. Feleségem még akadékoskodott, hogy mi lesz, ha eredeti dokumentumokat fognak kérni.
– Mit fognak kérni? Azt, hogy megszülettem nem hiszem, hogy igazolni kell mert itt vagyok fizikai és minden értelemben. A gyerekem és te úgyszintén elégséges bizonyítékok vagytok. A többi? Majd valahogy elintézzük.
Amikor az összes dokumentumot letettük a hivatalban, az alkalmazott, aki átvette, tüzetes ellenőrzésnek vette alá. Anyakönyvi kivonat, születési bizonyítvány, házasságlevél, diploma és még ki tudja, mi minden hiányzott.
– Bocsánat – szólaltam meg még tört németséggel –, de minek ennyi papír? Nem elég az, hogy itt vagyok, és érvényesen tudom igazolni magamat? Sőt az iratainkban szerepel minden olyan adat, amiről ön még külön hivatalos dokumentumokat is akar.
– Uram, itt szabályok vannak, és én egy alkalmazott vagyok. Nekem követnem kell az előírásokat.
Mit volt mit tenni, lógó orral továbbálltunk, hogy beszerezzünk mindent. A születési anyakönyvi kivonatok beszerzése könnyen ment. Igen ám de a házasságlevél?
– Te, van nekünk egyáltalán ilyen? – tettem fel a kérdést nejemnek.
– Már, hogy a fenébe ne lenne? Hiszen összeházasodtunk annó, és eleget tettünk minden előirt formaságnak. Sőt egy szerződésféle is van, hogy válás esetén, ki mennyivel és mivel tartozik a másiknak.
– És még ez sincs meg? Pedig ez fontos lenne – élcelődtem.
– És még mindég nem tudod, hol van az a nyomoronc papír?
– Hol van, hol van?
– Mit fogsz mondani hol a karikagyűrűd, hiszen azt sem hordod évek óta. Nálad az ilyen csupán formaság, de itt törvények, előírások vannak.
– Tényleg hol van a karikagyűrűm meg a pecsétgyűrűm? Most mindjárt lenne valami, amiből kis pénzt csinálhatnák!
– Miért, mit akarsz velük csinálni? Csak nem eladni akarod őket?
– Azt azért nem, de a zaciba most bevihetnénk. Gondolom, itt is van ilyen, nem csak a szomszédban.
– A fene vigye el a hülye gondolkodásod. Egyből ilyenekre gondolsz?
– Miért is ne? Anyagiasnak kell lennem egy kicsit, nem vett fel annyira a pénz, és ki tudja, még mennyibe fog kerülni, hogy minden hivatalos flinci–flanci papírt beszerezzek. De van egy ötletem. Menjünk el a követségre, és ott próbálkozzunk. Azok be tudják szerezni.
– Végre valami használható ötleted is van.
El is mentünk, de közben megkerült a két gyűrűm is.
– Légyszíves vedd fel, legalább, amíg oda megyünk.
Eleget tettem a „parancsnak”. A követségen egy halom hivatalos irat kiállítása – és persze a megfelelő összeg leszurkolása – után megnyugtattak, hogy két héten belül megkapjuk a hivatalos okiratokat. A két hét elteltével ismét odamentünk, és valóban megvoltak a papírok. Igen ám, de nem angolul vagy más ismertebb nyelven, hanem eredeti héberben.
– Ezzel most mit tegyek? Gondolod, hogy elfogadják és beveszik? Ha ezt tudom, akkor valami héber újságból fénymásolok egy cikket és azt nyomom az orruk alá.
– Nagyon vicces vagy. Itt azonnal hitelesítettjük és fordíttatjuk. Tesznek rá stemplit és kész is.
Úgy is lett. Mire az egész procedúra végire értünk az ügyintéző megjegyezte.
– Látom, vett egy karikagyűrűt magának, vagy előkerült a régi?
– Ez a régi, nem vettem újat, minek?
– Na, hordja csak szorgalmasan ezután, mert legalább így is tudja igazolni magát, hogy nős.
– Ezzel? Bárki felvehet egy ilyet.
– Az igaz, de távol tudja tartani magától a sok házassági ajánlatot, amit tenni akarnának.
– Miért? Én egy olyan kívánatos, jóképű, jó anyagiakkal rendelkező férfi vagyok?
– Maga még rém kevés ideje van itt Ausztriában. Hallgasson rám, ha meg akarja magát kímélni kellemetlenségektől.
Az évek alatt beigazolódott, amit megjósolt. Azóta ismét nem hordok karikagyűrűt, és akaratomon kívül bizony elég sokszor kerültem kellemetlen helyzetekbe.
A házasságlevelünk és karikagyűrű azóta elérhető, mindkettőnk számára ismert helyen van. Mert soha sem lehet tudni…
