Meg kéne még tanulnom
árral úszni,
szélirányba nem pisálni,
id?nként okosan bólogatni,
persze, csöndben,
zenét hallgatni úgy,
hogy disszonánst és a falsot
az egész szerves részének
tekintem,
piacra kéne járnom,
vándorárus,
hogy bizsu-bazár csillogás közé elhintsem
félmaréknyi gyöngyöm.
Keresnem kéne jó magas lovat,
hogy felszálljak reá!
Meg kéne tanulnom
ágyra járni,
híd alatt tanyázni télid?n,
kenyérre cserélni
el?kel?n marokba pottyantott
lejárt kétforintot.
Obsitot küldeni, ajánlva, vágyaimnak,
postán kapott május-illatot
dunsztolni télre,
és vadrózsaszirmot hámozni,
porzó-bibéig.
Az égig kéne felérnem egyszer.
Nem baj, ha csak képzeletben.
Értetlen szemekben
maradhatok por is.
Illúziókból? Sárból – várat?
Magamra várat sok meg nem tanult
axióma. Tanuljak magolni!
Szem, hullott dióba csomagolni
megéltjeim.
Jókedvem, félszeim,
diólevélbe, erezetekbe,
törzsembe ágyazott
volt, megvalósult, vagy elvetélt reményeim
tegyem gyermek-tenyérbe!
Csonthéjba zárjam mind a verseim.
Apró érckalapácsot
hozzá.
Végrendelet helyett.
-csataloo –
BGJ.2010.01.01.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.02. @ 17:34 :: Balog Gábor -csataloo