Péter Erika nógatására
Sodort a szél, talpam sem ért a földhöz,
úgy röpködtem az eszelős gyönyörhöz,
mert ami harminc-negyven között történt,
az nem ismert törvénytelent, se törvényt,
olyan volt, mint egy világvégi árok,
mit ások is, meg partjain is járok,
vagy nyári rét volt, zöld füvet ropogva,
vagy összezsugorított szénaboglya,
adott keservet, zabolátlan tébolyt,
ha nélkülem is, mégis az enyém volt,
és szélsebes volt, úgy dühöngött szemben,
hogy ami történt, máris elvesztettem,
de az a tíz év, amit az a szél fújt,
az észrevétlen homlokom mögé bújt,
a viharait kézfejemen őrzöm,
nyűtt ráncaiba rejtette a bőröm,
s mert gyönyörű volt, gyönyörűt szerettem
az odaveszett édes éveimben,
s Jóistenem, piciny dologra kérlek,
tedd ölembe a kölcsönvett tíz évet.
