Az utca őrült robogása,
egy zajt öklendő kamion
rossz dobhártyás fülembe rázza,
ez századvégünk miatyánkja,
itt élek – ez az én sorom.
Hazaérek. A lépcsőházon
még össze-vissza jár a fény,
egy öregasszony vár a vámon,
s míg kulcsaimat kotorgálom,
szelíden beereszt szegény.
Kis támasztékát tolja-vonja,
ki nem hagyná az egy mosolyt,
a benti kilinccsel föloldja
a kulcsos rabságot ragyogva,
és fénylik, mint a nyári hold.
Szatyrot meg táskát nyögve lépek,
hálás szavakat mormolok,
– ha már az Isten idetévedt,
hadd fogjam úgy föl az egészet,
mint bűnt az irgalmatlanok.
Szeptember hűsöl. Leng a város,
törvényt feszül egy drótkötél.
Ki tartja, fogja? Az világos,
hogy pattanásig is szabályos,
és rajta laffog, ami él.
Az öregasszony nyit, zár. Nézi,
hogyan történik a világ,
s a zajba mártott csöndben érzi,
a fű zöldje már nem a régi,
de égig érnek még a fák.
Ő is történik. Tágra rémül,
de nem borzolják föl hírek,
csak arra futja az egészből,
hogy minden drágul, s a kenyérből
már szűken törhet, s nincs kinek.
El-elcsodálom szép nyugalmát,
hogy mire vitte és hogyan,
ő bevégezte forradalmát,
s viseli maradék hatalmát
– kopott ruháját – boldogan.
Lift lódít. Csöndben tépelődöm,
a nagy békéért mit tegyek,
– elháborúzgatunk a földön,
és rám mért időm addig töltöm,
míg ajtót nyitni én megyek.