Még emlékszem kesernyés illatára,
két fél ajtaja télen-nyáron tárva,
és mint aki a vassal csodát művel,
úgy fújtatott az öreg kovácsműhely,
míg járt a hír, mi fél falut kerültünk,
de kezdetére összepöndörültünk,
az üllő csöngte, mit a kalapács tud,
mi gyerekek meg tátott szájjal vártuk,
és lestük füsttől hunyorgó szemekkel,
hogyan komótol patkolást a mester,
a ló prüszkölt, de megtörődve hagyta,
hogy rábízza a kovácsra a gazda,
jó kézzel fogta, térdben megroggyantva,
a kopott patát értéssel faragta,
a gazda csöndje volt csak a parancsszó,
míg füstölögve rásimult a patkó,
a lukba szögek, lágyan visszahajtva,
kis igazítás föl-le, jobbra-balra,
és mielőtt új vasra eresztette,
a minőséget rábízta a szemre,
a ló kivárt, s hogy ne babrálják többet,
megdöccentette próbaként a földet.
