Én, örökmondó, ültem a szekéren,
s a tehénkérődzéssel is beértem
fülem hegyült a kerékropogásra,
mint ürgeraj a vércse-vijjogásra,
jó nyáridő volt – kenyér, parasztsonka
volt döccös étkünk, késsel karajozva,
az asszonyértés kendőbe csomózva,
s még fej hagyma, mellé egy bog a sóra,
a deszkaülés az egekig fölvitt,
így föntről nézvést szolga volt a föld itt,
majd eke le – darabja sorra, sorra,
a két tehén is állta, ami dolga,
s csak húzódott a csillogó barázda,
ráigazult a madársurranásra,
mi menekült, az kilátszott a rögből,
a csőrök faltak a kitárt örömből,
és nekem jutott legtöbb az egészben,
két tehenet vezettem csöppnyi résben,
bár kezem-lábam hamar belefáradt,
csak mentem, mint a született alázat,
az időmúlást napállásba mérték,
meg mennyit takar új földből a kék ég,
bár meg-megálltunk egy-egy fordulónál,
a végzett földcsík többet ért a szónál,
s hogy aratásról árulkodtak titkok,
kilátszódott a tarló-tüske itt-ott,
majd est fele, kitartón imbolyogva,
a két tehén is rálelt a nyomokra,
s úgy csillapult a szekér nyekeregve,
mint, aki éhes, s enni lenne kedve,
a gazda szeme a kendőre tévedt,
de benn hagyta a madárlátta éhet.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.14. @ 09:50 :: Böröczki Mihály - Mityka