A melegükhöz futva-lótva,
s a verejtékkel elbajlódva
dobódzom álmuk jó ízén,
s mint rossz szavaimat a strófa,
a halál összegombolózza,
hogy éjjel omlódik a fény.
Két éve múlt, hogy messze mentek,
s csak tegnap volt, úgy összementek
a nyújtózkodni röst napok,
még magyarázgatják a szentek,
és regulázzák rám a rendet,
de hideg kezet markolok.
És semmi nem történt azóta,
az idő szokott útját rója,
a harang kong a nap delén,
a maradásuk lelkem óvja,
és trükkös távozásuk óta
úgy élnek bennem,ahogy én.
Szerettek engem, én meg őket,
a levegőmmel összenőttek,
itt szuszognak a mellemen,
jaj, hadd maradjak jó erősnek,
amikor éjjel kergetőznek
a bokrok szúrta földemen.
Én még a régi utat járom,
mint barom, kinek nyűg a járom,
de bőrén nem lel jót a kín,
itt tartom őket mindenáron,
mert olyan elevennek látom
utolsó távozásaim.
Ülök a régi asztal mellett,
mit Isten egykor mellénk ejtett,
és tapogatok, mint a vak,
a hang tülekszik, az a rejtett,
mit koccintásuk itt felejtett
a pohár foltjai alatt.
