A deszka annyi nedvességet szívott magába az elmúlt napok alatt, amennyit csak lehetett. Fekete és súlyos lett a les, elhagyta magas és karcsú alakját, szinte megvastagodott és oltalmazó bástyaként állt társával együtt odébb vagy száz méterre az erdő sarkán. Nagy fekete föld terpeszkedett két erdősáv között, s a felázott szántás minden fényt magába szívott, olybá tűnt, mintha feneketlen mélység lenne, s bármit elnyelne, mit az ember beléhajít. A csillagos égbolt alatt a fák tömör sötétsége áthatolhatatlannak tűnt. Égi sziporkák fénye nem volt elég, hogy a lombkoronák pajzsát áttörjék, ám az égbolt ott fenn halványabb árnyalatot vett fel. A fátyolfelhőket mintha ügyetlen festő húzta volna az égre, mert a szétnyílott ecsetszőr nyomán apró csíkok maradtak hátra. Ez az éjszakai erdő megannyi apró életjelet küldött az avatott fülekbe, legyen az erdei, mezei állaté vagy emberé. A természet temploma nem csendesedik, s nem néptelenedik el éjszakára sem, mint ahogy az emberek világában a hívek békésen hazaballagnak a mise után. Habár van némi hasonlatosság e két szentély között, hiszen mindkét hely színtere az alázatnak és megbékélésnek.
Egy magányos alak apró, de határozott léptekkel haladt az erdőszéli úton. Szeme megszokta a sötétet, de mégsem a látására hagyatkozott, hanem rövid lépésekkel a kerékvágta nyom mellett haladt, így mintha sínen járt volna, határozottan mozgott előre. Az elmúlt pár órában letudta dolgát. Megszellőztette a fejét, szabadjára engedte gondolatait, megfigyelte az ismerős sutát ikergidáival, látta a sűrűbe beváltó konda nyomát, s elidőzött egy rókavár körül. Habár egy süldőt szívesen terítékre hozott volna, de nem volt elégedetlen, és nem is vágyott másra, mint a szabadságra. Teljes volt a napja, s immár hazatérhetett.
Jó két kilométerre volt még a falu szélétől. A főutca gázlámpái fényes gyöngysort húztak a horizontra. Ahogy felnézett, maga előtt végiglátott az úton, s a keréknyom aljában megálló vízben felcsillanni vélt egy-egy csillagot. Megállt, puskáját lábának támasztotta, keresőtávcsövét szeméhez illesztette és végignézett maga előtt az úton. A halványan derengő háttér előtt csak az út fölé hajló ágakat látta, semmi mást. Nagyot sóhajtva távcsövét az ég felé húzta, s próbálta a Holdat befogni. Akárhányszor ránézett eszébe jutott édesanyja meséje a Hold és a Föld szerelméről.
„Tudod, Kincsem, a Hold s a Föld nem járt mindig együtt az égen. Réges-régen a Hold gyönyörűséges szép volt, ám szépségéhez fényt és pompát akart. Nem volt elég számára a Föld hősége és szerelme, hanem a Naphoz fordult, s kacérkodott vele. Ám ahogy egyre közelebb és közelebb ment a Naphoz, annak tüzes sugarai megperzselték bőrét. Ráncos és felszabdalt arcával szégyenében elbujdosott, de Föld szeretetével begyógyította a sebeket, s azóta is kéz a kézben járnak.”
Szívesen bámulta a sebhelyes felszínt, de most jótékony fátyol takarta el, mintha csak ma is szégyenkezve takarná arcát a kémlelő szemek elől.
Cigarettát kotort elő mellénye zsebéből, majd gyufával sercintett egy nagyot. A fellobbanó fény hirtelen összeszőkítette pupilláit, a füstöt az ég felé fújta, majd ahogy egy másodperc múlva kinyitotta a szemét, látta, hogy füst hogyan illeszkedik be a fátylas háttérbe.
Nem sietett, nem várta senki az öreg házban. Már egy hónapja eljött a városból, és sokáig nem jutott eszébe, hogy magányosnak érezze magát. De ahogy teltek a napok, egyre többször gondolt rá, milyen is nap mint nap egyedül ébredni, és úgy körbenézni a házban, hogy minden úgy van, ahogy ő hagyta. Mióta az eszét tudta, sosem volt egyedül, s legbelül érezte, hogy ez nem is neki való. Hosszú idő óta nyughatatlanul élt. Valami erő folyamatosan űzte, hajtotta el megszokott életéből. Zavarodott gondolatai állandó kétségek között tartották. A várost ismerte és kiismerte, tanulta és játszotta az életet írott és íratlan szabályok szerint, család, munka és barátok, de mint a buborék a tengerfenékről tolult fel benne a gondolat, miszerint az ő helye valahol máshol van. Felrúghatja az ember az életét, okozhat-e csalódást szeretteinek, ha fogalmaik szerint kiszámíthatatlanná válik, ha valami mániás gondolat keríti hatalmába? Majd elmúlik magától, vagy a lemondás lehet egy ember küldetése? Aligha, gondolta, s inkább menekült a városból, mint távozott. S most itt van, megkapta, amit akart, de egyedül volt…
Cigarettája végigégett, anélkül, hogy az utóbbi percben beleszívott volna. Szeme elé hirtelen ismét az összekent égbolt került, mint aki felületes álmából ébred, s hirtelen kinyitja a szemét. Puskáját vállára vette, de mielőtt elindult volna, némán hallgatta egy kicsit az erdő hangjait. Semmi különös, csak a szokásos neszek. Lassan rászánta magát, hogy megtegye az első lépést a falu felé.
Valami megjelent előtte az úton. Nem látta, mi az, de a falu világosabb háttere és a fekete föld határán valami, jó száz méterre előtte, kiállt az útra. Megállt és pár másodpercig tágra nyílt szemekkel kutatott előre. Igyekezett mozdulatlan és csendes maradni, de aztán hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan leguggolt, hogy szemmagassága lejjebb kerüljön, s így a valamit felemelje egy kicsit a világosabb háttérbe. Így sem lett okosabb, de a formából ítélve biztosan nem ember volt előtte, már csak azért sem, mivel az ember nem ácsorogna ott négykézláb, csendben és mozdulatlanul. De jó lenne egy süldő! – ébredt fel benne a gondolat. Teri néni a szomszédból állandóan tukmálja friss zöldséggel meg tojással, és már régen eldöntötte, hogy ha a vadászszerencséje úgy hozza, feltölti az idős asszony fagyasztóját vadhússal. Még meg is jelent az örvendező és hálálkodó özvegy arca előtte. Az állat nem mozdult, vagy legalábbis nem láthatóan.
Gyorsan végigvette magában a dolgot. Még a vadászterületen van, így ha az ott tényleg egy disznó, akkor akár el is ejthetné, de ugyanakkor nem sok esélye van annak, hogy a puskalámpát a zsák aljából előkotorássza, felszerelje, és a mégoly óvatlan disznó ezt meg is várja, sőt még odébb is megy a horizont környékéről a biztonságos lövés érdekében. De azért guggolva várt tovább és figyelt. A szél alig-alig fújt, de azt érezte, hogy ez a mégoly gyenge szellőcske is rossz irányba mozog, így rövidesen felfigyelnek rá. Hát várt, és figyelt. A nyakában lógó távcsövet szeméhez emelte és azon keresztül figyelt maga elé. Hmmm… Talán messzebb van, mint gondolta, de meglepve vette tudomásul, hogy az állat pont az ő irányában mozog. Mivel az állat így a keskenyebbik felét mutatta, csak a meg-megbillenő hátát látta. Na, ha már nem ember, akkor biztosan nem lehet őz sem, maradt hát a disznó. Ahogy guggolt ott, az izmai húzódni kezdtek a combjában, de nem akart újra felállni. Egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz. Már várta, hogy a disznó egy horkantással méltatlankodva befordul a sűrűbe, amikor megérzi az emberszagot. De nem így történt, az állat jött és jött, mintha dróton húznák. Kíváncsian és kicsit hevesebben dobogó szívvel várta, mi fog történni. S úgy tűnt, hogy nemcsak ő kíváncsi, hiszen a fogyatkozó Hold is kinézett fátyla mögül, s ezzel kicsit élesebbre rajzolta a formákat és élénkebbre a színeket a tájon. Talán mégiscsak lehet lőni? – Óvatosan leengedte a keresőtávcsövet, és a puskáját lehúzta a válláról. De akkor eszébe jutott, hogy elinduláskor kivette a lőszert a csőből, de a tárat visszatolta a fegyverbe a maradék két hétmilliméteressel. Csőre tölteni és lőni? Mindezt elég gyorsan, hogy a disznót még az úton találja? Disznó ez egyáltalán? Ahogy céltávcsövön keresztül befogta az állatot, elbizonytalanodott. Meg-megránduló léptekkel egyre közelebb került hozzá az a valami, ami egyre inkább tűnt kutyának, mintsem egy soványka süldőnek. A puskát visszavette a vállára, és felállt. Kétségtelenül egy kutya jött felé, már távcső nélkül is biztosan látta. Az izgalom elszállt, és sóhajtva nézett körül valami alkalmas faágért, hogy a faluból elcsavargó rakoncátlan ebet távol tartsa magától, ha annak morgós hangulata támadna. Volt már, hogy nekiugrott egy ehhez hasonló „éjjeli bátor” a juhász tanyája körül, így igyekezett elővigyázatos lenni. De nem talált semmit, így csak állt és bámulta a közeledő állatot.
Alig húsz lépésre álltak egymással szemben. A kutya mintha tanácstalan lett volna, de a vadász nemkülönben. Mintha mindketten azon gondolkodnának, mit is kezdjenek most egymással. Kitérjenek egymás útjából? Félniük kellene egymástól? A vadász maga elé húzta a fegyverét, nem mintha tudta volna használni azt, ha kutya nekiugrana. De nem történt semmi ilyesmi. Csak álltak ott az éjszakában egymást méregetve. A férfi megkockáztatott néhány lépést előre, mire a kutya azonnal belépett jobbra, a szántásba, és ezzel megtartotta a közöttük lévő távolságot. Ahogy továbbment az úton, az állat egyre beljebb és beljebb ment a földre, de közben mindketten egymást figyelték. Ahogy bizonytalanul lépegetett tovább a falu felé látta, hogy ez a kóbor lélek visszajön mögé az útra. Ahogy hátrafordult, csodálkozva jött rá, hogy követni kezdi őt, szabályos távolságot tartva. Így ballagtak lassan a falu felé.
Ha ez egy kivert jószág, és az erdőben vadászik régóta, akkor nem fog bejönni a faluba. Ha csak most csatangolt el, akkor meg jó lenne hazaküldeni a gazdájához – gondolkodott magában, majd hirtelen elhatározással megállt és szembefordult alkalmi kísérőjével.
– Na, gyere ide, had nézzelek meg jobban! – szólította meg határozottan. A kutya felkapta a fejét, de csak néhányat lépett még, és nem volt hajlandó közelebb jönni. Viszont néhányszor tagadhatatlanul megcsóválta a farkát.
– Gyere már, látom, hogy barátkozni akarsz! – de az egyelőre nem volt nagyon barátkozós kedvében.
– Hát jó, nem fogok könyörögni neked, majd jössz, ha jössz! Jársz itt körbe-körbe, mint Hold a Föld körül, de el kell döntsd, hogy mit akarsz! – monologizált kissé mulatságosan, mintha az értené. Mindig beszélt a kutyákhoz, s mindig úgy is gondolta, hogy azok értik őt, ha mást nem is, de azt érzik a hangján, hogy szereti őket.
Majd fél órát sétáltak így a falu határáig, a kutya megtartotta a távolságot, a vadász meg azon morfondírozott, hogyan is találhattak így egymásra az éjszakában. Látott kicsapott, elvadult kutyákat, de azok hamar rákaptak a vadhúsra és a szabadságra, nem közösködtek már az emberrel, csak egymás társaságát keresték. Lőtt is meg egyet-kettőt közülük, hiszen csak a bosszúság volt velük. Nekimentek az őznek, lefogták a gidákat és biztos megtizedelték a fácánt, nyulat. Ez volt a sorsuk, ha már az ember kitaszította őket, gondoskodtak magukról. Ez volt a természet rendje. Sosem a kutyákra haragudott, ha fegyvert emelt rájuk, de biz’ elbeszélgetett volna a szerető gazdáikkal. De ez itt nem olyannak tűnt. Biztos nagyon hiányzik valakinek. Immár a lámpák közelébe érve ismét megfordult, a kutya persze ismét csak megállt, és várakozva nézett az emberre. Most, hogy több fény volt, jobban szemügye vette. Fekete labrador-féle, robosztus, csupa izom kutya volt. Nem volt rajta semmi súlyfelesleg, és nem is tűnt valami kiéhezett, lesoványodott fajtának. Egyik füle kicsit kajlán állt, egyébként azon túl, hogy erősen ápolatlannak látszott, nem volt vele semmi baj.
– Komám, te nem ma vagy először az erdőben, tán csak nem vadásztál is? – habár a kérdés világos volt, nem kapott rá egyértelmű választ. Sőt semmilyet sem kapott. Nem látta ezt a kutyát korábban a faluban. Lehet, hogy nem is most csavargott el valahonnan? Lehet, hogy régóta a maga ura? De akkor most miért szegődött mellé?
– No, leülök ide az árokpartra, várunk egy kicsit, oszt kitalálod, hogy mit is akarsz! – így tett. Rágyújtott egy cigarettára, és kezdte élvezni a játékot. Mosolyogva várta, hogy a fekete ördög mihez kezd. De az nem kezdett semmihez, tett néhány tétova lépést, majd lefeküdt a főbe és szemét az emberen tartotta. Kell neki egy kis bátorítás! – gondolta, és csak úgy ülve hívogatni kezdte.
– Gyere ide, na! Gyerünk, ne félj már! Biztos meggondolnád magad, ha lenne nálam valami jóféle szarvaskolbász!
Amaz felemelte a fejét, hogy beszéltek hozzá, és erősen figyelt. Majd lábra kapott, és tett néhány bizonytalan lépést. Mintha a hívó szavak egyre magabiztosabbá tették volna, elindult az ember kinyújtott keze felé, aki csak most vette észre, hogy alig észrevehetően biccentett az egyik hátsó lábára. Végül ott állt a vadász előtt pont annyira, hogy előre hajolva meg is érinthetné, majd… Majd hirtelen megnyalta az elé tartott tenyeret.
Furcsa volt ez a kutya. Jobb hátsó lábán óriási seb lehetett valamikor, az összegyűrt és behegedt bőr látszott a lekopott szőr alatt, füle pedig egy helyen beszakadt. Mocsár szaga volt, hát valószínűleg megjárta a nádast is kacsák után kutatva. Verekedett, tán lőttek is rá. Elvadultan élt, és most mégis visszaoldalgott az emberhez. Tán valamikor régen nagyon szerették, és nem felejtette el. Vagy megveszett ez? Eltekintve a sérülésektől, tiszta szemű, éber és jó formájú kutya volt, még tán az is lehet, hogy fajtiszta labrador.
– Hát látom, nem te vagy most a házi kedvenc! Aztán meg tán összeugrottál valakivel, hogy így megszabták a hátsódat? De, gondolom, te győztél, mert erő, az van benned…
Mintha csak a meleg szavak tették volna ölebként a fejét a vadász kinyújtott keze alá dugta, simogatást várt. Majd hogy megkapta azt, odafeküdt a lábaihoz.
Most mi legyen? Mihez kezdjen a kutyával? Olyan érzése volt, mint tizenéves korában, mikor egy lánynak csapta a szelet és az beadta a derekát. Magához édesgette, mintha csak ígért volna neki valamit, szeretetet, gondoskodást, az meg most várta, hogy teljesítsék az ígéretet. Gondolt ugyan már rá, hogy kellene egy kutya a házhoz, egy jó vérű kölyök, akiből jó vadászt lehet nevelni, de ez itt? Azt végképp nem gondolta, hogy az erdőből fogjon be egyet. Egy elvadult és megtépett harcost. Vagy nem is az? Lehet, hogy ez a kutya kereste őtő A minap a rókavárhoz kitett csirkebelet egy kutya ette föl. A nyoma alapján akár ez is lehetett. Ma este is az ő nyomán jött végig, talán tényleg nem véletlenül jött arra? Igen, ez a kutya kereste őt!
– Olyan vagy, mint a Hold, jól összekaszaboltatod magad, aztán mégiscsak találsz magadnak egy jó helyet, ahol nem bánt senki.
Az meg, mintha értené, felbámult rá, és örült, hogy kiderült az igazság!
– Szuka vagy, hát a név, hogy Luna, jó lesz neked… No, hazajössz-e velem? – mozdult meg, de azért várakozóan nézett az állat szemébe.
Az meg, megérezve a rezdülést, talpra ugrott. Most már nincs visszaút. Kimondta az ígéretet, el kell dönteni. Lelke mélyén már döntött, sőt csalódott is lenne, ha most elindulna, és amaz nem követné. Felállt, felvette zsákját és a puskáját. Állt és várt, hogy mi történik. A kutya megállt előtte, felnézett a szemébe, majd mellé állt olyan szorosan hogy egymáshoz értek.
– Na, gyere akkor! – s szeme köré ráncokat húzott a huncut mosoly, ahogy maga mellett érezte Lunát! – De ha rájársz Teri néni tyúkjaira, megnézheted magad…
Legutóbbi módosítás: 2010.01.24. @ 07:45 :: Bűdi Gábor
