A fák lombjai részeg táncot jártak a szétterülő pocsolyák tükrében, ahogy a belehulló újabb és újabb vízcseppek körkörös gyűrűket gurítottak a felszínen. A reggeltől kora délutánig tartó eső fullasztó párával tömte tele a nyári erdőt. Habár az égbolt csapjait régen elzárták már, a víz a milliónyi falevélről és ágról még órákig csöpögni fog. Csak az erdőt járó ember tudja, hogy az égi áldás sokáig nem éri el az erdő talaját, de bizony a felhők eltűntét követő hosszú órákon át esik még az eső az erdőben.
Balázs, vadászhoz méltatlanul, bár lassan, de súlyos léptekkel kerülgette az apró horpadásokban felgyűlt vizet az erdei ösvényen. Vállán töltetlen fegyverrel, görbe háttal, lehorgasztott fejjel haladt előre az ismerős rengetegben. Rossz széllel cserkelt kedvenc leshelye felé az erdő mélyére. Habár tudata mélyén érezte, hogy óvatlan léptei és a hátába fújó lágy szellő csak elveri a vadat előle, de ma nem törődött ezzel. Nem is tudta igazán, mit is keres itt. Vagyis tudta ő! Hová is mehetett volna, azzal a rettenetes, tehetetlen és fojtogató bánatával. Hol sírhatott volna férfi könnyeket, hol máshol szórhatta volna szét indulatát, hogy bárkiben kárt ne tett volna. Ment, csak ment monoton előre, nem úgy, mint máskor, amikor óvatosan meg–megállt, igyekezett beleolvadni a környezetbe, eggyé válni a fákkal és bokrokkal, tátott szájjal hallgatózva és minden idegszálával érzékelve ezt a lüktető élő organizmust. Most idegen volt, egy éles nyílvessző az erdő testében, ami fájdalmas metsző sebet ejt, ahogy fúrja magát egyre beljebb végzetes útján.
Hirtelen súlyos test mozdult valahol előtte a sűrűben. Egy tehén a borjával ugrott meg, s kecses szökkenéssel iramodott el. Balázs megtorpant s gondolataiból a valóságba visszatérve nézett utánuk. A tehén lassított, majd megállt. Visszanézett, mintha csak borját ellenőrizte volna, követi–e. Az ártatlan kis jószág még pár lépést tett, s anyja mellet megállva rögtön a földre hajtotta a fejét és kíváncsian kutakodott. A gondatlan borjú felett a tehén szúrós szemmel figyelte az óvatlan erdőjárót. Izmos, erős teste szoborrá szilárdult. Majd mintha tudta volna, nem kell félnie a vadásztól, lehajtotta fejét s megbökte borját, és elnyelte őket az oltalmazó erdő.
Balázs levette vizes kalapját, csapzott homlokát ingujjába törölte, nekidőlt egy fának. A vastag törzsű óriás átázott kérge hűsítő vizes lenyomatott hagyott a vállán. Gondolatai minduntalan kikanyarodtak az erdőből. Ez a csodálatos világ mindig magával ragadta, s igazán csak ez a hely volt az, ahol feledni tudta minden gondját–baját. Most is ezért jött, hogy békét találjon, de lüktető halántéka mögött cikázó képei rendre máshová ragadták. Nagyot sóhajtott s érezte, hogy a veríték végigfolyik a hátán a hátizsák alatt. A koronák fölött az égbolt még világos volt, s talán még a Nap sem bukott le. Tovább indult, s szemét a földre szegezte. Kényszerítette magát, hogy figyelje a váltókat, nyomokat kutasson, s észrevegye a fák törzsén a kenéseket. Az eső eláztatta az elmúlt napok nyomait, de jól látszott a víz elől a lombok alá húzódó vad csapája itt is, ott is. A környék jól tartotta a vadat. Csak ritkán fordult elő bármely napszakban, hogy a cserkelő vadász ne botlott volna gímszarvas rudliba, őzekbe, sőt nappal mozgó disznó is előfordult. Autónyom nem vágta át az erdőt, itt a turisták is ritkán látott vendégek, ezért Balázs – ha csak tehette – itt töltötte vadászidejét. Mások is ismerték ezt a helyet, de a nagyobb helyismerettel rendelkező helyi vadászok máshol is megfordultak, hiszen a nagy takarás miatt itt nehéz volt biztos lövést leadni.
Az egymásra boruló lombok ölelésében egy apró tisztás rajzolódott ki, melynek közepéről kilátszott a tisztuló égbolt. A sűrű tömött erdő ölelésében ez az apró hely kicsiny fényes ékszerdoboznak tűnt, ahogy a fény itt akadálytalanul tört utat magának egészen a talajig. A tisztás sarkában zömök, vaskos, alacsony les állt. Évek óta nem nyúlt hozzá senki, de korhadó deszkái most is megtartották egy ember súlyát. Ez volt Balázs kedves helye. A tisztás közepén szórót alakítottak ki, de mostanában nem látogatta sem ember, sem vad. A szóró mellett azonban néhány méterre árnyékban, egy természetes horpadásban valamiért állandóan volt némi víz és süppedős sár. Ezt a dagonyát annak ellenére, hogy szórón már nem talált a vad vonzó csemegét, a disznók meg–meglátogatták. Balázs anélkül, hogy a dagonyát szemügyre vette volna a leshez baktatott. Feldobta hátizsákját az alig fejmagasságú les deszkáira, puskáját pedig az ülőkéhez támasztotta. Leült a létra alsó fokára, és hátát a következő fokoknak támasztva hátra dőlt. Előkotort a felső zsebéből egy nyirkos és gyűrött cigarettásdobozt, egy szálat kihúzott és rágyújtott. A füstöt az ég felé fújva megpihent. Most kezdte csak érezni az erdőt, érzékelni a hangokat, látni a fényeket. Zúgó fejjel lódult neki az útnak, csak a lába vitte az ismerős tájon, de most már megérkezett. A majd félórás erdei séta némileg megzabolázta csapongó gondolatait. Néhány izzadságcsepp esővízzel keveredve folyt végig az arcán, ahogy mozdulatlanul ült a les alatt.
Az erdő kiheverve az emberi jelenlétet, kezdett magához térni. A csepegő víz hangjába madárszárnyak suhogása, rágcsálók szöszmötölése, rebbenő falevelek pergése szűrődött. Balázs nem tudta mennyi ideig üldögélt így a létrán. Apró fémszelencéjébe már a második cigarettavéget rejtette el, amikor feltűnt neki, hogy lement a nap és erősen szürkülni kezdett az ég. Felmászott a lesre, megfordította a nyirkos lesdeszkát és ráült. Kipakolt apró zsákjából, a puska tárjába lőszert tolt, majd csőrtöltött. Ujjával megszokásból többször is hátrahúzta a biztosítót, majd a les sarkába támasztott a fegyvert. Kezeit ölébe ejtve görnyedt mozdulatlanságba merevedett. Semmibe révedő tekintete elé újra beúszott Péter képe.
Valamilyen megmagyarázhatatlan és ostoba tréfának érezte azt a semmitmondó telefonhívást, amit nem is értett meg igazán először. Péter beteg volt. Régóta beteg, de nem tűnt annak, legalábbis nem jobban, mint bárki más a múló náthájával, nyilalló derékfájásával vagy megmacskásodott lábaival. Nem panaszkodott, de lopva bekapott pirulái, olykor–olykor múló rosszullétre utaló sápadtsága azért folyamatosan emlékeztették baráti társaságukat, hogy társuk köztudott betegsége nem múlt el. Ahogy Péter együtt tudott élni a kórral, így barátai is együtt éltek vele, anélkül, hogy különösebb figyelmet adtak volna neki. De most, ez a telefonhívás hirtelen jéghideg realitással rántotta elő a mélyből azt a tudatot, hogy igenis Péter halálos beteg volt, s a látszat ezt nem tudta végérvényesen elfedni vagy nemlétezővé tenni. Péter fiatal volt a halálhoz, talán mindenki fiatal ahhoz, hogy meghaljon, de negyven évesen még egészen biztos, hogy méltatlanul kevés adatott meg neki.
Ez volt az, az esemény, ami Balázst az erdőbe hajszolta. Mit is tehetett volna? Maradt volna otthon? Nem tudott mit kezdeni azzal az iszonyú indulattal a lelkében. Gyermekei riadtan nézték sápad arcát, miután lerakta a telefont. Felesége elterelte a gyerekeket az útjából és szomorúan figyelte férje hangtalan készülődését. Tudta hova készül s eszébe sem jutott, hogy lebeszélje, vagy megállítsa. Ott az erdő neki, ott van elég tér, ahol elfér a fájdalom, ahol nem repeszti szét a szűk lakás falait. Csak remélte, hogy megnyugszik majd, s megbékélve látja viszont párját. Az élet természetes velejárója a halál, jól tudjuk eszünkkel, de mégis minden porcikánk tiltakozik annak gondolatától, hogy így vagy úgy bekövetkezik. A halál igazságtalan, mindig az, ha egy olyan életet zár le, amit nem éltek meg igazán. A halál mindig igazságtalan, ha nem jutott elég az életből. Mi az elég? Balázs nem tudta, mi lehet elegendő, de abban bizonyos volt, hogy Péternek járt volna még valami, járt volna még idő, de valami furcsa erő, egy fölöttes hatalom úgy döntött, nem ad lehetőséget már. S ez nagyon–nagyon igazságtalan!
Végleg besötétedett. A bokrok, a fák fekete tömeggé változtak, de az ég tiszta volt, ahol lágyan hunyorogtak a csillagok. A friss eső utáni lehűlő levegő üdítő volt, mint egy jó zuhany egy forró poros nap végén. Egyedül az erdőben, az esti csöndben. Ez valami olyan felszabadult és nyugodt pillanat, amit Balázs annyira vágyott nap mint nap. Városi ember volt egész életében. Sosem gondolt arra, hogy elhagyja ezt a nyüzsgést mindaddig, amíg néhány évvel ezelőtt először bele nem kóstolt a természet csodáiba. Azóta tudja és ismeri azt a semmihez sem fogható érzést, amit az ember az erdő mélyén él át. Itt az ember csak betolakodó, ez nem az ő világa. Itt a növények és állatok sajátos szimbiózisában az ember csak megfigyelő lehet, de olyan csodát tapasztalhat meg, amiről a városi ember még csak nem is álmodhat. S ha elég szorgalmas és türelmes, eggyé válhat a természettel, és már nem érzi magát idegennek. Balázs tudta, hogy ez keveseknek adatik meg.
Valahol messzebb bent a sűrűben vízcsobbanás, fröcskölés hallatszott halkan, de tisztán. Balázs nem tudta eldönteni, hogy szarvas, disznó vagy más állat gázolt a pocsolyába, azt sem, hogy egy vagy több vad mozgott a sűrűben. Hirtelen kitisztult a feje, száját enyhén kitátotta – úgy érezte ettől jobban hall –, és feszülten meresztette szemét enyhén jobbra előre, ahonnan a hangot hallani vélte. Biztos volt benne, hogy valamilyen állat mozog bent, és nem csapják be az érzékei. Hirtelen eszébe jutott, hogy eddig nem is figyelt fel a szélirányra. Úgy érezte néhány apró fuvallat a homlokába hulló hajszálait borzolják, tehát jó széllel ül. Jobb lett volna egy picit határozottabb légmozgás, mert a szélcsend vagy a gyenge határozatlan fuvallat ezen a kis tisztáson egy–egy fordulattal megtréfálhatja a vadászt. Újra és újra hallotta a csobbanásokat, de mintha egy–egy reccsenés is átszőné a zajokat, mintha valahol még messzebb határozottan vonulna valami.
Balázs úgy képzelte, hogy egy magányos kan közeledik felé. Bármi más is lehetett volna, de Balázs a hangok mögé mindig azonnal elképzelt valamit, s most egy magányos kan képét látta maga előtt, ahogy komótosan és gyanútlanul vonul az erdőben. Tapasztalatból tudta, hogy a másfél évesen a kondából kiebrudalt fiatal kanok kissé még óvatlanul járják éjszakai útjukat, s biz gyakran kerülnek puskavégre. Rendben is van ez így, hiszen a szaporulat, a fiatal állomány fékentartása garantálja a vaddisznó állomány helyes egyensúlyát. A tapasztalt öreg kocák társaságában biztosan nem léptek volna ki a holdfénybe, nem törtek volna rá a szóróra, mielőtt a nyílt terepet alaposan körbe nem szaglászták volna. Ezek a fiatal disznók azok, amelyek rácáfolnak a vaddisznók viselkedését általánosságban jellemző leírásokra, miszerint a disznók csak éjszaka mozognak, vagy nem lépnek ki a Holdvilágba. Nyár van, tehát a tavaly ősszel a kondákból levált kanok még nincs egy éve, hogy egyedül boldogulnak. Ilyen fiatal disznónak képzelte a zajok forrását Balázs. Azonban a zajok elhaltak. Balázs rezzenéstelen feszült testét lassan és öntudatlanul előre tolta, mintha csak közelebb akarna kerülni a vadhoz, hogy elcsípje apró zajait. De semmi, csak az erdő szokásos élete.
Két–három perc is eltelt, mire lazított feszülő izmain és kényelmesebb testtartást vett fel. Talán a disznó tisztább és szárazabb részre ért és hangtalanul eltávozott. Balázs nem hallotta többet. Majd egy órát is üldögélt így csöndben, önmagát figyelve. Érezte, hogy zaklatottsága alábbhagyott, mint zokogó ijedt kisgyerek anyja biztonságos ölelésében még szipogva bár, de egyre elcsendesedve nyugszik meg.
Zsebéből cigarettát kotort elő és mélyen a les deszkái mögé hajolva rágyújtott. Lassan visszaegyenesedett ülő helyzetbe és a parázsló dohányt markába rejtve az égre fújta a füstöt. Az időközben előbukkant Hold fényében alig rebbent a szürke gomolyag. Az öngyújtó fényétől összeszűkült pupillája vakká tette egy időre. Becsukta szemét, hogy gyorsabban szokjon hozzá a sötéthez. Néhány másodperc múlva újra felpillantott. Az ezüstös Holdfényben a dagonya és az elhanyagolt szóró között egy disznó állt.
Balázst a meglepetés lebénította, tüdejéből az imént kifújt füst után nem mert levegőt venni, csak nagyon lassan, nyitott száján át töltötte fel mellkasát, mintha csak a túl gyors levegővétel megreccsentené ruháját és zajt csapna. Másodpercekig nézte az apró lépésekkel egy helyben toporgó állatot, amely mintha tanácstalan lenne, mit is csináljon. Balázs lelógó jobb kezében égő cigarettájából a füst a karját végigsimogatva szállt fölfelé. Nem értette, hogyan kerülhetett ide ez az állat észrevétlenül, de kétségtelenül ott volt, alig több mint 50–60 méterre teljes életnagyságban. A disznó lassan jobbra fordult és néhány lépés után túrni kezdte a szórót. Talán sokat járt ide korábban s még most is számított néhány földbe forgatott kukoricaszemre.
Látva a gyanútlan viselkedést Balázs megkockáztatott néhány mozdulatot. Habár a disznóval ellentétben ő félig–meddig árnyékban volt, tartott attól, hogy mocorgásával zajt csap, vagy az alig lengedező szél hirtelen fordulattal árulkodó jelet küld a vad felé. Égő cigarettáját maga mellé tette a deszkára és lassan, nagyon lassan – szemét le nem véve a vadról – felvette maga mellől a keresőtávcsövet. Szíve erősen dobogott s ez a rázkódás egész testét megremegtette. A remegés ellen két könyökét óvatosan feltámasztotta a les szélére, és vizsgálni kezdte a szóró látogatóját. Fiatal, erőteljes, szemlátomást egészséges gyönyörű kan töltötte be a lencséket. Balázs tudta, hogy nem tévedhetetlen, de azt gondolta, hogy ez a valamivel mázsa alatti disznónak ez lehet a második magányos nyara. Előfordult már, hogy megtévesztette a gyenge fényben, összehasonlítás nélkül álló vad képe, de most úgy érezte jól becsült.
Lassan hátradőlt, óvatos mozdulattal visszahelyezte a távcsövet maga mellé a deszkára, majd a puskáért nyúlt. Bal karját a les gyalulatlan oldalára tette és a fegyvert a tenyerébe fektetve belenézett a céltávcsőbe. A disznó apró korrekció után beleúszott a lencsébe. A nyolcszoros nagyítás miatt a fiatal állat majdcsak betöltötte a képet. Balázs a szálkereszt közepét a kan lapockájára helyezte és hüvelykujjával előre tolta a biztosítót, de várt, mert a disznó nem teljesen keresztben állt, hanem fejjel az ő irányában, ferdén. Hosszú másodpercek teltek el így. Balázs megnyugodott a biztos lövés lehetőségének tudatában. Érzete, hogy már nem hibázhat, hiszen a vad gyanútlan és nem fog elugrani, biztosan tartja a célon fegyverét, csak a legmegfelelőbb pillanatra várt.
Talán túlságosan is megnyugodott. Olyan érzése támadt, mintha már túl lenne a vadászaton. Olyan, mintha már meglőtte volna a vadat, és birtokba vette, s az események már a múltban vannak. Azzal, hogy átélte azt az izgalmat, hogy meglátta a vadat és ráhelyezte a szálkeresztet és érezte a bizonyosságot, hogy elejti, valami elmúlt benne. Ahogy figyelte a disznót a céltávcsőben érdekes gondolat suhant át rajta. Hatalma van a disznó élete és halála fölött. Mint egyfajta mindenhatóként dönthetett a természet egy szabad élőlényének sorsa felett. Ebben a pillanatban hirtelen eszébe jutott Péter, és az, amiért nekivágott az erdőnek. Feszültséggel telt újra meg, s forróság öntötte el a testét. A disznó egy lassú mozdulattal teljesen keresztbe fordult. A szálkereszt megállapodott az oldalán. Balázs ujja lassan görbült és megérintette a hideg fémet, majd apró precíz mozdulattal tovább görbítve addig húzta, amíg hüvelyke alatt aprót klattyanva a biztosító elzárta a puskát.
A pillanat elmúlt. Balázs meredten bámulta az állatot a céltávcsőben, amíg az lassan megfordult, és eltűnt a sötétben. Másodpercek teltek még el, mire a hatalmas energiát felszabadító lövés robaja helyett hirtelen sóhaj szakadt fel mellkasából, ahogy hátradűlt, s alig hallhatóan kiszaladt a száján: – Jár még neked idő!
Felnézett az égre, s a párás levegőben tisztán látszott, hogy reszket a Hold.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.16. @ 15:00 :: Bűdi Gábor
