Konstatálja, hogy nem sikerült beletalálnia a hamutálcába.
Hmmm… nyílván nem csinálna ilyet társaságban. De a magány személyiségtorzító hatását véli felfedezni az apró mozdulatban, így megbocsát magának.
És Szergej tudja
hogy egyes – talán nem teljesen tisztán látó – hölgyek számára jóképű és sármos. Miközben a harmincegy éve nem gyógyuló heget nézi a tükörben a homlokán futó ráncokba ágyazódva, tisztán emlékszik a pillanatra. Arra pillanatra, amikor az oldalkocsis motor rendszámtáblája feltépte a csontról a bőrt, s a fehér koponya egy villanásnyit láthatóvá vált.
Szergej mosolyogni kezd a gondolatra, hogy kétségbeesetten ordító anyja legkevésbé sem gondolt a sebre, mint a sárm eszközére…
Szergej nosztalgikus pillanata
Szergej ma rövid látogatást tett azon a helyen, ahol kivágott orrú tornacipőben és fehér csíkos kék mackóban rúgta a labdát a poros grundon. 10 évesen. Szergej rátalált arra a fára, amiről lábait beakasztva fejjel lefelé lógott. Sőt Szergej torkát meghatottság kezdte szorongatni, amikor a hajdan volt tanácsháza kertjére is ráismert. Látni vélte magát, ahogy sálját homlokára kötve, kezében saját maga által készített íjjal, üvöltve rohanja le a sápadt arcúak táborát.
Azonban a meghatottság halmozottan lett úrrá rajta, amikor rálelt arra a garázstetőre, amire barátaival mászott fel egy tövestül kitépett köszmétebokorral. Talán a Mindenható intő jelét láthatjuk abban a momentumban, amikor Szergej ott a helyszínen, ültében összeszarta magát az erősen permetezett, ám kifejezetten savanyú lopott gyümölcstől.
Szergej apukája – aki igazán kedves és jó ember volt – igencsak hahotázott, mikor egyszülött fiát erősen csoszogva, bokáig szarosan látta viszont a lakás küszöbén.
Istenem, mennyi szép emlék!
Legutóbbi módosítás: 2010.01.19. @ 07:00 :: Bűdi Gábor
