Aki Magyarországról Izraelbe látogat, annak látnia kell a Szentföld kegyhelyeit. Elsősorban a három monoteista vallás által tisztelt Jeruzsálem fehér köveit, a Nyugat falat, a Golgotát, Betlehemben a születés templomát, aztán Názáretben a Mária kutat. Kifogyhatatlanok ezek a minden egyistenhívő vallást illető szent helyek, sorolhatnám őket Illés próféta barlangjától az ősanyák, ősatyák sírjáig. Végül jönnek a történelmi hírességek, a Massada, a Haar Gedeon (Armageddon völgye) és a többiek. Aki viszont üdülni megy, az sem fog csalódni, megtalálja az ízlésének megfelelő helyet. Degeszre tömött pénztárcával a luxust űzhet, a szédületes tempóban fejlődő Tel-Aviv sudár szállodasoraiban, de hálózsákozhat a Földközi tenger aranyhomokján, árnyas pálmaerdők rejtekén vagy bárhol. Megtalálja a síterepet, nyáron a Hermon-hegy csúcsain, a trópusi forróságot télen Eilátban, gyógyulást a Holt tenger vízében, vagy a Bibliában annyit emlegetett Genezáreti tó mellett Tibériásban. Ezeket mindenki ismeri, ezeket sulykolják az utazási irodák kecsegtető, színes prospektusai. De én mást ajánlok: Akkót!!
***
Az óváros, az ide visszajáró turisták, zarándokok szíve-csücske! Nekem annál is több! A szívverésem! Aki egyszer is itt járt, annak mindig visszafáj, sajog még álmaiban is. Akkó időtlen. Akkó kövei jelzik az emberré válás, a sumér városállam, az ókori görög demokrácia, a lehanyatlott római hódítás, a keresztes háborúk, a hatalmas Ozmán birodalom, a korrupt egyiptomi királyság, a kemény angol mandátum éveit és a zsidó államalapítás mártírjainak emlékeit. Akkó egy kis ékszerdoboz! Előre-hátranéző Jánus arca fürkészi a múltat és a jövőt. Karcsú minaretekkel, aranykupolás bahaji templommal, illatos rózsakerttel őrzi a csendet, közben, pedig, egy zajgó, nyüzsgő, bűzlő hal és zöldségpiac. A profán és az emelkedett, a fenséges és az alávaló itt elválaszthatatlanul keveredik. Minden kő történelem és tanulság. A halászkikötő drog tranzitpiac, romantikus találkahely, kulináris élvezetek színhelye, turisztikai látványosság.
Most Akkó lepihenni készül. A Karmel hegy felől dereng rá vissza a sápadt téli Nap. Gyorsan, oldalazva, szél szaggatta felhőkön nyargalva vonul végig az égbolton, alig emelkedve a téli viharoktól tajtékos tenger fölé. Már-már víz alá merül, de előbb még sietősen narancsszínűre, bíbor lilára, gránátalma vörösre festi az ódon, masszív falakat, lángba borítja a halászkikötőt. A kis bárkák, csónakok, mint égő istállóban a megvadult lovak a kötőféket, rángatják köteleiket. Egy-egy hullám rágördül a mólóra, a hatalmas víztömeg mennydörögve törik darabokra, a vízcseppek egy eldobott kő erejével repülnek szerteszét. A védett északi oldalon a parti sziklákhoz csapódó, a várfal lábaihoz guruló hullámok taraján évezredes léptékkel, hétmérföldes csizmában jár vissza a múlt, lassú, lusta, kimért, tempós léptekkel biceg előre a jövő idő, döccen előre egyet-egyet a történelem kereke. A csoportosan érkező, idegenvezető által terelt turista ebből nem sokat lát. Akkón egyedül, ráérősen kell, érdemes bóklászni.
Az óváros alatt kiásott földalatti második város monumentális lovagteremének tíz méter magas boltívei között komor, kőbefaragott, talpig páncélba öltözött harcosok várják a feltámadást. A föld alatt futó, sok kilométer hosszú, menekülő folyosók labirintusaiban, és fenn a karavánszeráj széltől esőtől csipkézett oszlopai között régmúlt korok dicső emlékei kísértenek. A masszív falak réseibe kapaszkodó szívós bokrokat most kopaszon rázza a szél.
Érdekes, hogy Napóleon katonazsenije, volt tüzértiszt létére sem ismerte fel Nagy Szulejmán, a Kegyetlen Murad és a szultánok hosszú sora által évszázadok rabszolgamunkájával, az ókori Ptolemais falaira emelt bástyák bevehetetlenségét. Egy kisebb hegynek is beillő dombot emeltetett ütegei számára, valamivel távolabb, mint ameddig az akkor már széteső ozmán birodalom, talán Mohácsot is megjárt, avult csatakígyóinak kőgolyói hordtak, onnan lövette a falakat, és mégis kudarcot vallott. Nem úgy fél század multán az angol flotta, amelynek tömör vasgolyóit máig is őrzik a három öl vastag falak. A csatahajók feketelőpor töltetű, kezdetleges, visszapattanó bombáit, viszont elnyelte a tenger.
Az ötvenkét apácanővér mártírhalálát emléktábla hirdeti. Ők nemrég, mondhatni a napokban — alig hét-nyolc évszázad előtt —, szent dalokat énekelve, Isten dicsőségét hirdetve égtek benn a klastromban, a megbecstelenítés helyett inkább a megdicsőülést választva. Akkón az időt más mértékkel mérik, mint a világ más tájain,
Relativitás: Eszembe jutnak a Budán táblával jelölt három-négy évszázados, földszintes, műemlékké nyilvánított patrícius házak, Mátyás palotájának kincsként őrzött faragott kőmaradványai Visegrádon. Mikor kifaragták, lerakták őket, ezeknek a falaknak az alapjai már háromezer éve álltak. Láttak ostromokat, kalmárnyüzsgést, hajóhadak kötöttek itt ki, a fedélzeten kaftános efendik falták a faggyús piláfot, máskor vasinges hidalgók vedelték a tüzes katalániai borokat, keresztes zászló, vagy lófarkas lobogó lengett az árbocokon, de alant az evezősoroknál egyformán korbácsolt hátúak, ürülékszagúak voltak a gályarabok. Pusztított itt döghalál, éhínség, máskor pedig suhogott a selyem, csengett az aranypénz a bazársoron, szólt a zene a palotákban, a kunyhókban formálódott a jövő. Magyar történelmi vonatkozása is van Akkónak. Itt szálltak partra a keresztesek, közöttük II. Endre magyar király is, azután a szeldzsuk törökök, Szaladin szultán lovasai kiűzték őket.
Télen Akkó korán kel és a tyúkokkal fekszik le aludni. A halászkikötő vendéglőinek lámpái kihunynak, didergető szél vágtat a sötét víz tetején táncoló csónakok, bárkák felett. A néhai karavánszeráj boltíveiből alakított hálóraktárakban gyülekező halászok szájából új legendák, mesék születnek. Itt semmi sem felejtődik el.
Az ABOU CRISTÓ vendéglő tengerbe nyúló nyitott teraszán már nincsen vendég, de az üvegházhoz hasonló belső terem felől ínycsiklandó sültek, főként az olívaolajban sercegő hal csábító illata áramlik a mohos köveken bóklászó elkésett turisták orra alá.
Bevalljam, hogy azért tanyázom én is itt Manuellel, mert engem is egy legenda csábított ide? Mindketten a Karmel hegy sötétkék kontúrjait figyeljük. Ebben, az öböl vizét átszelő vonalban az akkói világítótorony és Illés próféta hegybe vájt barlangjának átlójában kell lennie annak, amit keresünk; a kincsnek. Kinn már sötét van, egy-egy elkésett sirály húz el a víz felett, aztán az egész tájra rázuhan a mediterránium estje. A csillagok felfénylenek, villogni kezd az akkói világítótorony üzenő fénye, szemben, az öböl túloldalán, a haifai felel neki.
Kilencezer Lui d’ or vár ránk. Kilencezer súlyos 22 karátos aranyból vert érme. Manuel szemei lázas lámpások, uzsoráskarmai vannak, amint képzeletében már számolja is őket. Nyomra bukkantunk és holnap folytatjuk a reményekkel kecsegtető keresést. A réznyomat, amit Manuel az asztalra fektetve a viharlámpa fényénél újra és újra tanulmányoz, előtérben egy turbános török férfit, háttérben a tengeren folyó csatát, mögötte a Karmel hegyvonulat távoli képét mutatja. A kérdés az, hogy hol állt a török?
— Csakis itt állhatott, ezen a bástyán — mutat az ABOU CRISTO vendéglő mellett álló, vízberogyott, veszedelmesen megdőlt falmaradványra Manuel. Az évszázadok és a rohamozó hullámok által térdre kényszerített kőóriás szinte csak karnyújtásnyira van a vendéglő teraszától. A toronybástya mázsás kövekből emelt falait túróval és tojással ragasztották egymáshoz, a Kegyetlen Murad által Afrikából hozott fekete rabszolgák ezrei. Még sok tél és nyár, sok-sok ezer vihar kell hozzá, hogy megadják magukat az idő vasfogának.
A kilencezer átszámlált Lui d’ ort a francia nemzetgyűlés, a konvent küldte Napóleonnak, aki akkor még csak tábornok volt. Lázongó tisztjeit kellett volna kifizetnie belőle, akik a papírpénzt, az assignatát nem akarták elfogadni, mert a török kéjhölgyek is aranyban követelték szolgáltatásuk ellenértékét.
Itt! Itt küldték a tenger fenekére legendás rakományával a „COURRIERT”, a „FUTÁRT” egy háromárbocos, fürge kis francia korvetett az Angol Királyi Flotta öblös hajóágyúinak vasgolyói! Manuel rábök a térképen egy pontra. Holnap ott folytatjuk a keresést.
A szentjánoskenyérfa illatos tüzén már ropogósra sült a fűrészes sügér és néhány táskarák. Ideje nekilátni a vacsorának és eltenni magunkat holnapra. Igen a holnapra, amely ki tudja, mit hoz? Csak a remény és Akkó örök…
(részlet az író Búvárkalandok bibliai vizeken c. munkájából)
Legutóbbi módosítás: 2010.01.29. @ 13:26 :: Csomós Róbert
