Emberkéz formált lágy agyagból
Legyek áldást hozó Istennője a háznak
Porszem lettem csak, vaksi bálvány
Minden évszázad minden perce, hogy sokszorozza erőmet
Tűz kellett, víz kellett, hogy megeddzen, és idő
Minden évszázad minden perce, hogy sokszorozza erőmet
Reccsent az árboc megtörve a széltől
Mely az Olimpusz felől fújt haraggal s egyre vadabbul
Égig csapott fel a hullám
Elhalt a dal az örökké vidám hajósnép piros ajkán
Elnyelt a tajték, de bíztam
Tűz, víz, minden évszázad minden perce majd sokszorozza erőmet
Négyezer évig ringatott mindannyiunk anyja… a Földközi tenger
Nem voltak velem csak halk csigák és surranó halak
Csendes estéken hallottam Homérosz dalait
Vagy zsidó evezősök jajongó kántálása jutott le hozzám
Alvilági mélybe, hol várakoztam fogcsikorgató türelemmel
Tőz, víz, minden évszázad minden perce még sokszorozta erőmet
Kilépve most a habokból Istennő vagyok immár
Nagyhatalmú, győztes küldöttje az égnek… Áldásra emelve a jobbom
Bal kezem hosszú ujjai szarvas kis melleimet takarják
Ruhám redői ívelt csípőmet s hosszú combjaimat
Hol vannak az Olimpusz Istenei, s hová lettek népeik?
Kásás porrá omlottak már alkotó mesterem csontjai is
S én állok…
Szárnyas bokáim alatt legyőzve fekszik a végtelen tér s az idő
Tőz, víz, minden évszázad minden perce még sokszorozza erőmet
Míg áldásra emelt jobbommal fogok tudni majd sújtani is!
Szemben a várossal, kemény sziklákon feküdtem, és negyven évszázad, vagy talán több is elmúlt felettem. Lábam, derekam odameszesedett a kövekhez, az algák, csigák ránőttek a testemre, és nem tudtam, mikor lesz vége, vagy vége lesz-e egyáltalán ennek az iszonyatos mozdulatlanságnak.
Viharok dübörögtek át felettem, máskor pedig a nap ragyogta be, a csillagok fénye világította meg börtönömet, a rám nehezedő vízoszlopot… Mindegy volt az nekem. A várost figyeltem, vigyáztam lankadatlanul örök szerelmemet, a várost, amelynek falait az én akaratom emelte és tartotta meg. A várost, amely elveszített, elhagyott engem, hogy azután elveszejtse önmagát.
Ki gondolt volna az évekkel, vagy tartotta volna számon akár az évszázadokat is ebben az örök egyformaságban?
Az agyagkorsók már a vihar első hullámaiban darabokra törtek, a kevés épségben maradottak pedig elsodródtak az áramlatokkal, vagy parthoz verődtek a város falai alatt. Az Istenek azonnal lesüllyedtek a mélybe, mert tömör agyagból voltak megformázva és hamis számítással túlontúl kiégetve, hogy szebbek, kívánatosabbak legyenek a hívő vevő előtt. Velem szemben letörött orral, végigrepedten a krokodilfejű Szebek állott, balján, jobbján, fent és alant Mut, a keselyű, a sakál Anubisz, Szelkit, a skorpió és a haragvó Báál pusztultak széjjelszóródva. Egyedül engem védett a kiálló kőpárkány és a ránőtt hosszúkarú hínárok koszorúja. Belőlük az árapály, dagály sodra, a homokszemek évenként lecsiszoltak egy-egy leheletnyit és tudtam, néhány ezer holdtölte és holdfogyta a végüket jelenti majd.
Pedig hogy gőgöltek, amikor a hajósgazda gyékénybe csavarva, óvatos vigyázattal ládába csomagolta őket, a kiváltságosokat. Engem bezzeg nem kímélt! Csak egy, a fedélzetre zuhanó vitorla óvott meg attól, hogy darabokra ne törjek. Beszorulva egy evezőnyílás mélyedésébe néztem végig a hajó és a hajósnép pusztulását.
Odavesztek mind egy szálig!
A befont szakállú kereskedők éppúgy, mint a borotvált arcú tengerésznép és a tarfejő rabszolgák.
A város hamar elfeledte őket. Titina, a hajósgazda fuvoláslánya, akiről az ifjú görög rabszolga engem megformázott, most egy másik gazdag kereskedő tulajdona lett, aki azután néhány év múlva egy másik hajón, egy másik viharban szállott alá Amazet és Duamutef sötét birodalmába. Titina akkor még mindég szép és kívánatos volt, és egy öreg, harácsoló sókufár vette meg néhány siklus ezüstön.
Aztán egy rablótörzsekből szövetkezett kemény katonaállam tömött cohorszai támadtak a városra, és a jólétben elpuhult, pohos polgárnépség nem tudta megvédeni a falakat. Titina a katonák bordélyába került, a sókufárt karóba húzták, és a sóval bevetették a lerombolt város falait. Az elkövetkező nemzedékek újra felhúzták a falakat, és a magas falak sok ostromot kiálltak, de sokszor láttak gyáva gyalázatot is. A falak még sokszor omlottak porba, éhhalál, járvány, hódítók és világmegváltók tizedelték a város lakóit, más időkben pedig suhogott a selyem, csengett az arany- és ezüstpénz a bazársoron, a palotákban szólt a zene, a kunyhókban pedig formálódott a jövő.
Új és újabb hajók kötöttek ki a város partjainál. Lófarkas félhold, vagy keresztes lobogó lengett az árbocokon, a hajóhídon selyembugyogós efendik falták a faggyús piláfot, vagy vasinges hidalgók vedelték a tüzes katalániai bort, de alant, az evezősoroknál egyaránt mezítelenek, korbácsolt hátúak és ürülékszagúak voltak az evezősök.
A halászok néha csak karnyújtásnyira tőlem vetették ki a hálóikat, mégis elmúlt néhány évszázad, amíg leszállt értem a mélybe egy halász. Erős kézzel letört a szikláról, és felhozott a napfényre. Vér csurrant rám túlerőltetett tüdejéből, amint ujjongva csókolt, forgatott, nézegetett. Lángolva hallgattam elragadtatott kiáltásait. Megilletett minden hódolat és csodálat, hiszen most már én, egyedül csak én hordoztam Titina szivárványív csípőjét, öklelő kis melleit, mézes ölét és igézetes mosolyát. Kunyhójának oltárán szerettem volna állni, és lábujjhegyen ágaskodva figyelni a várost… A városomat.
Eladott! Eladott az átkozott! Kenyeret és rongyokat vett a piaszterekért az ótvaros kölykeinek!
Testem, lelkem újra áru lett! Izzadtkezű kalmárok adtak és vettek, mint egykor Titinát, a fuvoláslányt, akiről a szerelmes görög rabszolga Khorosztelész márványba álmodott engem.
Most állok a minden víznél semlegesebb üvegszekrény mérhetetlen mélyégében, és áldásra kifaragott jobbomat mereven fenntartom, de nem akarok már áldani senkit és átkozni sem tudok még.
Legjobban őt gyűlölöm… A halászt! Bízva az időben, mint mérges nyálat gyűjtöm a számban a szavakat: Süllyedjen poklokra hajóstól, és a föld nyelje el ezt az egész átkozott várost!
Legutóbbi módosítás: 2010.01.03. @ 19:22 :: Csomós Róbert
