Akkoriban történt, hogy Long John Silver kiásta utolsó láda rablott kincsét és megindult vele a város felé. Bizony, rozzant volt már az öreg kalóz. Falábát, amellyel annyit kopogott a kikötők és zugkikötők macskakövein, megrágta már a szú, és még ez volt a jobbik lába, mert a másikat, az igazit, a húsból-vérből valót rettenetesen szaggatta a köszvény.
Hja! Akkor réges-régen kellett volna egy szép kardcsapástól leterítve elfeküdni a vértől iszamos hajópadlón, gondolta magában elkeseredve. De hát a sors úgy akarta, hogy annyi veszedelmes kaland után, ezernyi sebhelytől borítva, itt sántikáljon a szárazföldön, holott porhüvelye régi járandósága hét tenger cápáinak.
Nem kellek már senkinek — morfondírozott régi szokása szerint félhangosan —, de hátha az aranyaimat elfogadják az emberek, és az aranyakkal együtt engem is? Vajon szeretik-e még a nők a vércsepp színű rubinköveket, a sápadt óaranyba foglalt mélytüzű smaragdot, és a titokzatos csillogású zafírtő Hattyúnyakuk kívánja-e még a mély tengerekből felhozott szivárványos gyöngyöket, adnak-e csókot a gordonkahangú spanyol aranyakért, vagy könnyen guruló, csilingelő florentiusokért?
Már látszottak a város tornyai, amikor nehezen fújtatva leült egy kiszáradt olajfa tövébe, hogy számvetés céljából felnyissa a ládát. Felporozta az egyik mordálypisztolyát, hogy majd ellövi a rozsdás lakatot, aztán úgy találta, megteszi a csontnyelő tőr is. Hosszas piszmogás után, mert kezeiben nem volt meg a régi erő, végül is siker koronázta fáradozását. Felpattant a lakat, csikorogva kitárult a láda teteje, ott csillogott előtte teljes fényében, pompájában a kincs, ifjúságának kincse.
Rég volt fiatalságának idején könnyelműségében és lustaságában csak egyetlen mély gödröt ásott, és sorra ebben süllyesztette el rablott kincsekkel teli ládáit. Így azután a legutoljára elásott kincset volt kénytelen legelsőnek elherdálni, míg az első zsákmány utoljára maradt. Végighordozta rajtuk a tekintetét és emlékezett!!
Azt a násfát egy hasas angol kereskedelmi hajó gyomrából hozta fel. Akkor kapta a lapos kardvágást, amelyik leszelte az egyik fülét… Hehehe! Máskülönben a lady, akié a násfa volt, sok—sok csókkal gyógyítgatta később a megmaradt csonkot.
Itt van ni, ez a súlyos bőrerszény, dugig tele jó, holland aranyakkal. Ezt meg egy potrohos gyarmatosító oldaláról vágta le, mielőtt volt gazdáját a hajókorláton átlendítve odavetették a türelmetlenkedő cápáknak. Úgy kellett neki! Miért védte körömszakadtáig a piszkos pénzét? Hát nem többet ér az élet, mint az arany? Vagy arany nélkül nem is lehet élniő Most majd talán választ kap erre a régi kérdésre is.
Hát ez a vastag aranylánc a nehéz színarany medalionnal? Ez egy sziget kormányzójának düllesztett mellét díszítette valaha. A kormányzó testőre kardot rántott — igaz életében utoljára —, neki meg az egyik szeme veszett oda, de egye meg a fene. Még talán jól is állott neki a fején keresztbe kötött piros kendő. Látni egy szemmel is látott eleget, jót is, rosszat is. A tengert, a hajókat amúgy is egycsövű messzelátón keresztül nézte, direkt passzolt hozzá, hogy nem kellett lehunynia a másikat. A lányokat, asszonyokat még szebbnek, magasztosabbnak látta így, mint azelőtt, amikor két jó szemmel fürkészte rajtuk a szépséghibákat.
Na tessék! Ezek a bélhártyába csavart szépveretű aranyreálok? Ezek meg egyenesen egy spanyol grandtól származnak. A lányáért fizetett váltságdíjat az öreg. Az ám! A lányáért, akit nem teljes épségben kapott vissza. De nem ám! A bőn az akkori fiatal Long John Silvert terhelte. A mostani, az öreg elmosolyodott a kellemes emlékeken. A senorítának eleinte sehogyan sem volt ínyére a dolog, sikoltozott, körmölt, rúgott, harapott. Körmeinek nyomát máig is megismerte és számon tartotta a kardvágások, tőrszúrások hegei között. A végén meg már alig lehetett túladni rajta, rábeszélni, hogy menjen vissza az apjához, hogy ő, Long John Silver, megkaphassa a várva-várt aranyakat. Igen, a nőkért mindég harcolni kellett, nehéz volt megszerezni őket, megszabadulni tőlük még nehezebb, sokszor szinte lehetetlen.
Na és ezek a szép színes kövek, zafírok, smaragdok, ametisztek, rubinok, gyémántok? Becsületes úton jutott hozzájuk, hamiskártyán nyerte el egy hindu hercegtől, amikor jó széllel vitorlázva menekültek Jáva és Borneó között, az angol királynő feldühödött darázsrajként rájuk zúdult hadihajói elől.
Vér, vér… És vér. Könnyek, viharok sós hullámhegyei-völgyei, szakadatlan küzdelem, adott és kapott sebek, hajótörések, üldözés, menekülés. Mindez miért? Semmiért! Igen, semmiért tette tönkre az életét! Az öreg kalóz sóhajtva rakta vissza a ládába kincseit. Talán mégis jobb lett volna kikötni egy zöld szigeten, és valamelyik bennszülött lány puha, bársonyos karjaiban figyelni a lenyugvó nap tengerbehanyatlását?
Eh! Ördög és pokol! Akkor meg biztosan azt unta volna el, és ide vágyódnék a zajos, zavargó életbe.
Jócskán esteledett már, mikorra bebicegett a város szélső házai közé. A sötét sikátorokat alig-alig világította meg egy-egy pislákoló fény. Azok laktak itt, akiknek a mestersége megkívánta ezt a diszkrét félhomályt. Találomra megállott az egyik düledező viskó előtt, és a mordálya nyelével bekopogott. Cifra rima nyitott kaput. Mintha csak a múltja tárult volna fel. Hány kaput, hány ház küszöbét lépte már át és nem tudott megmaradni, fészket verni egyikben sem.
Long John Silver minden szószátyárkodás helyett felmutatott egy kövér erszényt, megrázta és az aranyak muzsikálni kezdtek. A mérges fúriaarc azonnal mosolygósra váltott. Lám csak — gondolta magában az öreg kalóz —, ezt a dallamot még nem felejtették el a némberek. Hej, hány lány táncolta át erre az zenére az éjszakát a gyalulatlan kocsmaasztal tetején, vagy a recsegő hajópadlón. Hány szépasszony, lány csókolgatta durván faragott, borostás arcát ezekért az aranyakért.
Most azonban hibát követett el, nagyon is jól tudta, végzetes hibát. Hiszen az utolsó, a legeslegutolsó ládáról volt szó! Alatta már nincs semmi, csak a sívó homok, amely a testére vár.
Mindegy! Elnyomta magában a feltörő kétségeket, a keserűséget. Csak nem fog aggodalmaskodni, mint valami nyárspolgár?
Aznap kellemes szállása volt, sült bárányhúst evett, tüzes madeirai bort vedelt hozzá és szép, fiatal cigánylotyót ölelt. Csengő aranyakkal fizetett mindenért az utolsó ládából.
Vagy három hétig vidám élet, hejehuja zajlott a vöröslámpás negyedben. A lányok — gondolta — örülnek nekem, de hát ez a dolguk. Azért örömlányok, hogy ne legyenek szomorúak, ha pénzes vendég áll a házhoz. Lássuk most már a többit. A tisztes polgári asszonyokat. ők vajon mit adnak a pénzért?
Már másnap a városházán kilincselt, aztán felkaptatott a püspöki palota lépcsőin, térdelt a templom padsoraiban. Kijárókat vesztegetett meg, térdszalagrendet, máltai lovagkeresztet vásárolt magának, prókátort fogadott a visszahonosítása ügyében, alapítványokat létesített, kegyességi felajánlásokat tett, oltárszárnyat építetett, alamizsnát osztogatott.
Gurultak, gurultak ifjúságának vérrel szerzett aranyai, gyorsan, sokkalta gyorsabban, mint a külváros örömtanyái között. Hiába, mert a polgári összetartás, megszokottság megérezte benne az idegent, a kívülállót, az ellenséget, és nem akarta befogadni az öreg Long John Silvert. Igaz, ő maga is feszengett a díszes ruhákban, szorította a csipkemellény, fojtogatta a magas gallér, izzadt a rizsporos paróka alatt, de főként dühítette a kötelező etikett, majd megszakadt egy-egy pukedliben, kalaplengető meghajlásban. Ő, aki fénykorában egyetlen gyors kis fregattal annyi büszke háromárbocos csatahajót küldött a tenger fenekére, most csatát vesztett ebben a piszlicsár csetepatéban.
Végül is már csak egy dobása maradt a kockával ebben a vesztett játszmában, amelynek a neve: Élet.
Még beevezhetett egy biztos házasság révébe a viharzó és egyre viharosabb hullámok elől. Igaz, ez megtagadása volt egész eddigi életének, leköpése a fekete halálfejes lobogónak, amelyet összehajtogatva mindég ott hordott a szíve felett, ha ugyan nem benn a szívében.
Mekkora rést is ütött az ölnyi vastag teakfába az a nyolcfontos láncos golyó, amelyik a fél lábát is elvitte ott Új-Kaledónia partjainál? Akkor az ezüstflotta egyik védetlennek hitt hajóját akarták lerohanni, de csapdába futottak. Hirtelen lehullottak az álcázást szolgáló tehervitorlák, az árbocra felreppent az Union Jack, három ágyúsorból harminchat löveg köpte a vasat, az ólmot, a halált, és ők mégis kivágták magukat a fekete lobogó alatt. Itt meg egy csésze vacak kávé miatt ordibálnak vele. Hej! Ha még egyszer felhúzhatná azt a zászlót az árboc csúcsára, hogy berezelnének, reszketnének ezek a nyálasok — gondolta magában, miközben a rázúduló szidalmak özönét hallgatta, mert remegő öreg keze kilöttyintette a damaszt abroszra a kávét…
Fel! Ki újra a szabad tengerre, a nyílt vizekre! Felhúzni azt a zászlót!!
Igenis, felügyelő úr. Mi vagyunk a tulajdonosok, ez a kis mini-market a miénk, az enyém meg a feleségemé. Késő éjszakáig tartunk nyitva, mert ugye sok az adó, nagy a konkurencia. Ketten dolgozunk, de van egy segédünk is, ő is tanúsíthatja. Szóval beállít ide az a pasas, soha nem láttuk, odamegy a pulthoz és leemel egy üveg jamaikai rumot, nálunk önkiszolgálás van, jól is néznénk ki, ha mindent úgy kellene kézbe adnunk. Igen, igen a lényegre térek… Szóval veszi a rumot, és megy vele kifelé, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem a feleségemhez megy, a kasszához, hanem kifelé, egyenesen kifelé. Utána szólok, hogy uram, halló uram, de csak sétál tovább kifelé, mintha süket lenne. Ugye, mégiscsak négy dollár a rum, mi nehezen dolgozunk a pénzért, hát ráordítok, utána lépek, de csak megy magának és valami érthetetlen, szokatlan idiómával, talán tatárul, vagy törökül válaszol, a botjával meg hadonászik, vívóállásba helyezkedik, mint a régi filmekben Errol Flynn, talán tetszik emlékezni rá, azok voltak aztán a filmek… Szóval, mintha párbajozni akarna velem. Láttam én rögtön, hogy sült bolond, de mégis a négy dollár, hát kiléptem utána az utcára, de esküszöm, felügyelő úr, a segédem is tanúsíthatja, meg a járókelők is, én egy ujjal nem értem hozzá, ő meg csak kiabál törökül, azután le egyenesen az úttestre, az alá az autóbusz alá. Gondolom a sofőrnek még meglepődni, fékezni sem lehetett ideje, ő sem szenvedett szegény. Nem mentegetni akarom magamat, vagy másokat, de senki nem oka a halálának, egyedül ő maga. Egyes-egyedül ő maga…
Legutóbbi módosítás: 2010.01.07. @ 06:29 :: Csomós Róbert
